Már megvacsorázott a család. Az idősebbik Bagyinka a Szabad Népet olvasta, Bagyinkáné kötött, Mariska a leckéjét írta, Jancsi pedig tátott szájjal figyelte Jóska előadását. Jóska egy hajlított karfájú karosszékben ült lovaglóülésben, a szék előrenyúló két karfáját úgy fogta, mint a motor kormányát, szeme földöntúli tűzben égett és magyarázott:
– Annál nincs „klasszabb” érzés, mint mikor az ember felül a motorra. Egybe kapcsol, gázt ad, óvatosan kiengedi a „kupplungot”, a motor nekilódul, aztán hajrá! Kettőbe, háromba kapcsolok és már repülök is. A szél úgy zúg a fülem mellett, mintha vihar volna! A motor úgy dorombol alattam, mint a macska és repül velem! Kis bogarak csapódnak az arcomnak, úgy szúrnak, mint a tű, a könny kétoldalt folyik a szememből és hátul a tarkómon összefolyik! A fék mintha összenőttek volna, csak suhognak mellettem és én élvezem a sebességet. Ilyenkor mindig szeretnék kurjantani!
Jóska keményen fogta a szék karfáját és úgy ráhajolt, ahogy a motorra szokás. Jancsi minden mozdulatát utánozta a sámlin, neki nem volt karfája, hát csak a levegőt markolta s úgy figyelte, hogy Jóska tovább:
– Aztán jön a kanyar! Le a gázt, be a „kupplungot”, óvatosan „pumpálni” a fékkel, visszakapcsolni s mikor a kanyarba értünk, megdönteni a gépet…
Itt aztán félbe szakadt a szemléltető előadás, mert Jóska a széket „bedöntötte”, annak két lába a síkos parkettán megcsúszott, kirepült a fiú alól, egyenesen neki a kis asztalnak, amely tele volt rakva Mariska csecsebecséivel: kis porcelánfigurákkal, poharakkal, dobozokkal. Az asztal felborult, minden szanaszét gurult, összetört, éktelen csörömpölés verte fel a vacsora utáni csendet. Aztán újra csend lett s Jóska a földön ülve így fejezte be a szemléltető előadást:
– Persze ilyen is van, a valóságban is…

Bagyinkáné ölébe ejtette a kötést, Mariska – látva kincseinek pusztulását – sírva fakadt, Jancsi dermedten ült a sámlin, az öreg Bagyinka pedig feltolta a homlokára a szemüveget. Viharelőtti csend támadt és amint várható volt, az idősebbik Bagyinka törte azt meg:
– Már sokszor mondtam neked, hogy hagyj fel a motorral. Folyton csak bajt szerzel vele. A multkor felkötött karral jöttél haza a versenyről, azelőtt a ruhádat szakítottad szét és beverted a fejedet a járda szélébe, most meg a berendezést töröd össze. Unom már az örökös motorozásodat! Állandóan bekensz itthon mindent az olajos kezeddel, hol egy fogaskerékbe rúg bele az ember, hogy egy motorblokkon esik hasra a konyhában. És a tetejébe egyszer úgy összetöröd magad, hogy ötven orvos sem csinál belőled embert! Most már elég volt, betelt a pohár! Meg ne lássam még egyszer, hogy motorra ülsz! Add el a motort! Ha még egyszer meghallom, hogy motorozták, nem vagy a fiam többé!
Döbbent csend követte az öreg szavait. Jóska őrizte meg egyedül a nyugalmát. Felkelt a földről és odament az apjához:
– Nagyon csodálkozom, apám, hogy te, aki az első között kaptad meg Magyarországon az élmunkásjelvényt és azóta is élmunkás vagy, így beszélsz. Te, aki öt évet ültél a mult rendszerben, mert nem féltél kiállni a mi ügyünk mellett, te, aki az épülő szocializmus egyik erőssége vagy: sztahanovista, élmunkás, békebizottsági tag, békekongresszusi kiküldött, übé-tag, te, aki ötezer forint békekölcsönt jegyeztél, te, aki csakugyan harcolták a szabadságért, most így tudsz beszélni. Hát azért harcoltad ki magadnak a szabadságot, hogy aztán ne élj vele? Ülhettem volna én azelőtt motorra? Lett volna pénzem rá, hogy vegyek magamnak? Laknánk mi most fürdőszobás, parkettás élmunkáslakásban? Azelőtt csak a gazdag fiúknak volt motorjuk, most mi is megvehetjük. Azelőtt én nem indulhattam volna versenyen, nem járulhattam volna hozzá a versenyzésen keresztül is a mi motorunk tökéletesítéséhez.. Most enyém is a Csepel-motor és akkor te azt mondod, hogy ne üljek rá, mert összetöröm magam. Te gondolták arra, hogy eltalálhat egy golyó, amikor a fasiszták ellen harcoltál? Hát akkor én hogy gondoljak egy horzsolásra, amikor tudom, hogy a versenyek tapasztalataival lehet továbbfejleszteni a motoriparunkat. Aki tud motorozni, aki ért a motorhoz, azt nehezen éri baj. A motor csak azokat bosszúlja meg, akik úgy ülnek rá, hogy nem értenek hozzá. Én tudok motorozni és nem félek. A motorozás is harci terület, a sporttal, a motorral is a békét, a szocializmust építjük és én részt akarok venni az építésben, ilyen módon is, mint ahogy te is részt veszel a magad módján.
Az öreg Bagyinka csak hallgatta egyre inkább tűzbejövő fiát.
– Te azért vagy ellensége a motornak – folytatta Jóska, – mert még sosem ültél rajta! Ülj rá egyszer, kóstolj bele és akkor más lesz a véleményed! És különben is…
Ez már sok volt az öregnek. Félbeszakította:
– Elég! Olyan vagy, mint egy megelevenedett brosúra! Nem győztél meg, a szocializmusért dolgozhatsz a gyárban is. Meg ne lássalak még egyszer a motoron!
Ezzel elvonult lefeküdni. Sűrű felhők tornyosultak a családi égboltozaton.

*

Jóska másnap átvitte motorját a barátjához, Kerekes Ferihez és nála helyezte el. Persze, hogy nem adott túl rajta, és persze, hogy tovább járt az edzésekre. Az öreg Bagyinka megnyugodva vette tudomásul, mikor este hazatért, hogy a motor eltűnt és elégedett dörmögéssel merült bele vacsora után a békeharc legújabb kérdéseinek tanulmányozásába.

*

Így peregtek a napok csendesen Bagyinkáéknél, már lassan kezdett feledésbe menni a motor-ügy, míg egyszer, munka után, az öreg Bagyinka a gyár kapujában meg nem látta az übé-titkárt: Bukovics Lajost, akivel együtt harcolt és együtt ült valaha. Bukovics vadonatúj, 125-ös Csepel-motoron feszített.
– Most vettem – mondta büszkén Bagyinkának. – Mit szólsz hozzá?
Az öreg Bagyinka megcsóválta a fejét:
– Már te is beleestél ebbe a motor-bolondériába?
– Miért ne? Már régen akartam venni. Na gyere, ülj fel, hazaviszlek.
– Dehogy ülök! Hagyj nekem békét!
– Csak nem félsz?
Végre, hosszas rábeszélés után id. Bagyinka József felült Bukovics Lajos mögé. A kis Csepel vidáman pöfögve vitte őket az úton. Üres telekhez értek, Bukovics lelassított:
– No, nem próbálod meg a vezetést?
– Ugyan már – szabódott Bagyinka. – Nem értek én ehhez, meg nincs is kedvem hozzá.
– Nem nehéz ám, könnyen megtanulhatod! Na, próbáld meg! Ne félj, itt nem látja senki, én meg nem mondom el.
Az öreg Bagyinka füleiben felcsendültek a fia szavai:
„Ülj rá egyszer, kóstolj bele…” Aztán elszégyelte magát pillanatnyi gyengeségéért és összevonta szemöldökét:
– Na, ne bolondozz, gyerünk haza!
Öt perc múlva már egészen jól meg tudott indulni. Bukovics ott lihegett mellette és magyarázott:
– Na, most kapcsolj kettőbe. Húzd meg a „kupplungot”, emeld fel a lábaddal a kapcsolókart, míg nem kattan, aztán óvatosan engedd vissza a „kupplungot” és adj gázt!
Az öreg Bagyinka nagy igyekezettel hajtotta végre az utasítást. Simán ment a dolog, mnegcsillant az öreg szeme.
– Ne hajts olyan gyorsan, hé! – térítette észre Bukovics. – Vedd el a gázt!
Aztán kezdték elölről!

*

Este, amikor már az egész család lefeküdt, id. Bagyinka József kimászott az ágyból, lábujjhegyen odaosont a fia íróasztalához, sokáig túrkált a könyvek között – olyan volt a nagy hálóingben, mint egy imbolygó kísértet – aztán kis könyvvel a kezében visszaosont az ágyba, feltette a szemüveget és olvasni kezdte. A könyvnek ez volt a címe: „A motorvezetés kiskátéja”.

*

Ettől kezdve Bukovics és az öreg Bagyinka rendszeresen járt az üres telekre munka után. Egy hét mulva a motorozás „halálos ellensége” már úgy vezetett, mintha mindig azt csinálta volna.
– Tebenned egész komoly érzék van a motorozáshoz. Tanulj még egy kicsit, aztán indulj el egy túraversenyen!
Bagyinka csak legyintett:
– Öreg vagyok én már ahhoz. Ötvenkét éves elmultam.
– Az semmi! – felelt az üb. titkár. – Az öreg Bauer már hatvanhárom éves és még gyorsasági versenyen indul! Sőt, salakon is!
– Gondolod, hogy nem nevetnének ki?
– Sőt! Ünnepelnének!
– Hát majd meglátjuk. Csak a fiamnak egyelőre ne szólj semmit.
A fiú persze minderről mit sem tudott. Apa is, fia is titokban járt a maga útjain. A fiúnak az járt az eszében, hogy a következő túraversenyt megnyeri s ez elég indok lesz, hogy az öreget meghódítsa. Az öreg pedig Bukovics biztatása óra egyre többet spekulált. Már kívülről tudta a motoros könyvet, egy hónap mulva már belülről is ismerte a Csepel-motort, mert Bukovics többször szétszedte és magyarázott neki. Most már ő is olajos kezekkel járt haza és sietett nagytitokban a fürdőszobába kezet mosni. Így telt-múlt az idő. Apa és fia minden este árgusszemmel figyelte egymást: nem sejt-e a másik valamit a titokból. Egyik sem sejtett.

*

Aztán két hónap mulva elérkezett a nagy alkalom. A szabadságharcosok távversenyt hirdettek. Id. Bagyinka József számot vetett magával, még egyszer végiggondolta az összes lehetőségeket (hátha „leég”, hátha kinevetik, hátha végig sem tud menni a 350 kilométeres távon, stb., stb.), aztán bekopogtatott a szabadságharcosok szakosztályi helyiségébe. A bajtársak nagyon szívesen fogadták és néhány perc mulva úgy távozott onnan, mint az elkövetkező túraversenyek egyik résztvevője.
Szombaton egész délután a motorral foglalkoztak. Bukovics folyton magyarázott és bátorította Bagyinkát. Annak azonban már nem kellett a bátorítás. Csak arra vigyázott, hogy a fia rá ne jöjjön idő előtt a dologra, hogy ne kelljen hallania az „úgy-e, megmondtam”-okat. Így virradtak a nagy napra. Otthon már szombaton este mindketten kitaláltak valami ürügyet a korai távozásra.

*

Mit tagadjuk, a torkában dobogott a szíve az öreg Bagyinkának, amikor a kockás zászló felröppent. De aztán a rajt jól sikerült s ez önbizalmat adott neki. Csakhamar eltűnt a hajnali félhomályban az első kanyarodónál. A fia néhány perccel előtte rajtolt. Egy kategóriában indultak, mindketten 125-ös Csepelen. Nem vették észre egymást a rajtnál. Id. Bagyinka József megelégedetten szorította a kormányt és csakugyan érezte, milyen jó érzés az, amikor a motor „dorombol” alatta, mint a macska.
– No, nagyot fog nézni a fiú, amikor a befutásnál találkozunk!
Sokkal hamarabb találkoztak. Délfelé lehetett, amikor Jóska motorja a nyílt országúton leállt. Rögtön leugrott róla és nézte, mi a baj. Rövidesen rájött: „gyertyaslussz”. Benyúlt a zsebébe a tartalékgyertyáért és akkor elsápadt. Otthon felejtette a tartalékgyertyákat az asztalon. Annyira vigyázott, hogy semmit se vegyen észre az apja, hogy a gyertya kiment a fejéből. Mit tehetett mást, leült az árok partjára. Majd kér valamelyik utánajövő „csepelestől”. Szomorú volt és bosszankodott. Most már oda a győzelem, hiába van már csak 300 kilométer hátra és nincs egy hibapontja sem.
De csakhamar motorzajt hallott. Csepel! Kiállt az országút közepére. Nemsokára fel is tűnt a motor a kanyarban. Jóska integetett, majd amikor a motor közelebb ért, megismerte a rajta ülőt. Elsápadt! Ez nem lehet igaz! Pedig igaz volt: az apja állt előtte, a Bukovics motorján!
– Apám! Hát te… hát mégis…
Az öreg Bagyinka mosolygott:
– Igazad volt, csakugyan csípnek azok a kis bogarak, amikor az ember arcába vágódnak. Még a fék is suhognak, meg a motor is dorombol.
Aztán a bőrmellény zsebébe nyúlt s odaadta a fiának a dobozt.
– Itt vannak a tartalékgyertyáid. Otthagytad őket az asztalon. Nagy figyelmetlenség egy versenyzőtől.
Jóska elvette a gyertyákat, de még mindig nem tudott megszólalni a meglepetéstől. Csak nézte az apját és legszívesebben a nyakába ugrott volna. Az öreg azonban hamar elvágta az útját az érzelgésnek és a gyakorlati dologra tért:
– No lássuk, mi a baja a „leprádnak”…
Jóska felocsúdott.
– Ez nem „lepra”, hanem Csepel-motor és nincs annak semmi baja. Csak a gyertyát kell kicserélni.
– No, akkor gyorsan cseréld, mert oda lesz a győzelem! Én addig megyek előre, mert én nem hagytam otthon a tartalékgyertyákat!
Már ment is tovább. Jóska nem szólt, csak nézett az apja után és akkorát rikkantott, hogy az út közepén kapargáló verebek ijedten röppentek fel. Az öreg Bagyinka pedig a kormányra hajolva éppen akkor vette a kanyart. Látszott rajta, hogy igyekszik minél nagyobb előnyt szerezni. Ebben a korban bizony már nem árt egy kis jogosan szerzett előny a fiatalokkal szemben!

Szombathy István