Tokió urbanizációs problémái szerteágazóak: a régi és új problémák egymás mellett, egyidejűleg jelentkeznek. A japán főváros szinte átmenet nélkül csöppent a technikai haladás sodrába. A háború utáni évek tömegtermelését és fogyasztását a „klasszikus” urbanizációs problémák terhei is növelték. Az 1970-es évek Tokióban a környezeti ártalmak nagyarányú előretörését hozták magukkal: a folyók veszélyes szennyezettsége, a lakosság kipufogógázoktól eredő ólommérgezése, a fotokémiai szmog és a kadmiumos fertőzések egymás után jelentkeztek. A környezeti ártalmak elleni közdelem érdekében a fővárosi kormányzat 1970 októberében felállította a Környezetvédelmi Hivatalt, és tízéves környezetvédelmi programot dolgozott ki.
A közúti forgalom háborúja
Tokió másik óriási gondja a hulladékeltakarítás. Azt tervezik, hogy a jelenlegi 10 szemétégető kemence számát 18-ra növelik, ennek megvalósítása azonban még számos nehézségbe ütközik. Találóan nevezik ezt a küzdelmet „szemétháborúnak”. Emellett azonban létezik még egy „háború”: a „közúti forgalom háborúja”, melyet a rohamosan növekedő gépkocsimennyiség idéz elő, áldozatokat szedve a lakosság közül, részint a közlekedési balesetek, részint pedig a levegő szennyezése következtében. Szakemberek véleménye szerint korlátozni kellene a városok utcáin a gépkocsiforgalmat, de mindenképpen meg kell szüntetni a csúcsforgalmi torlódásokat, enyhíteni a parkolási gondokat. És ehhez minden lehetőséget meg kell ragadni: az anyagiakat éppúgy, mint a hivatalok és a magánemberek segítségét.
Tokió utcáinak új színfoltjai: a közlekedési rendőrnők, akiket ugyancsak a nyomasztó urbanizációs gondok állítottak újra csatasorba. Sportos fehér sálat, kis sapkát és miniszoknyát viselnek. Feladataik között fő helyet foglal el, hogy az utcákat lezárva kiszűrjék a szabálytalanul parkoló autókat. Krétával megjelölik a „vétkes” kocsi kerekét és a helyet, ahol áll. Ezután továbbmennek, megkerülik körzetüket. Ha visszatérésük után még mindig ott áll, a parancsnok utasítást ad az autó elvontatására. A rendőrnők hivatása is az, hogy reggelente biztonságosan átvezetik a kisiskolásokat az úton. De alkalmi színészek is, mert bábelőadások megtartásával tanítják az óvodásokat a közlekedés szabályaira. Ezenfelül felvilágosítást, útbaigazítást adnak az érdeklődőknek, hétvégeken pedig még az Állatkertbe is eljut az őrjárat, ahol rendet tart a tömegben. Tokióban jelenleg 850 rendőrnő teljesít szolgálatot. Több mint fele tizenéves, vagy alig múlt húsz. Az utóbbi három évben csatlakoztak a rendőrséghez.
A női rendőrök fontos szerepet kaptak a Fővárosi Rendőrség lüktető központjában is. Ma 11-en segítik a „Dial-110” vésztelefon működését a Kasumigaseki Kommunikációs Csoportban, ahová naponta 1100 veszélyhívás érkezik. A rendőrnőket nemcsak azért vezényelték ide, hogy könnyítsenek túlterhelt férfikollégáik munkáján, hanem azért is, mert az ő hangjuk tisztábban érthető telefonon, és – amint időközben kiderült – a nők jobban odafigyelnek az apróbb részletekre is. Egyszer, amikor egy idős asszony – aki otthonában megsebesült – felhívta a Dial-110-ert, az ügyeletes rendőrnő addig beszélt vele vigasztalóan és bátorítóan, míg a mentők a hölgy lakására érkeztek. Több hasonló eset is bizonyítja, hogy veszélyes helyzetekben a rendőrnők jól és megfontoltan cselekednek.
Emelkedett a rendőrnők száma
Tokió első női rendőre 1946 márciusában lépett szolgálatba, majd ezt még 1672-en követték. Közülük tizen még ma is a rendőrségnél dolgoznak. A női rendőrök felvételét 1950-ben megszüntették, s csak három év múlva folytatták, amikor elhatározták, hogy nőket tesznek felügyelőnek a női fogházakba. Létszámuk 1958-ig ismét 176-ra esett vissza, és csak 1964-ben, a Tokiói Olimpia évében emelkedett újra a rendőrnők száma: az olimpiai faluban teljesítettek szolgálatot. Ugyanebben az évben alakult meg a női detektívegyesület is, amelyet külön a zsebtolvajok elleni harcra szerveztek. A zsebesek legfélelmetesebb ellenfele Kazuko Tajima, aki 17 évnyi szolgálata alatt nem kevesebb, mint 100 alkalommal kapott jutalmat eredményes munkájáért.
A rendőrnők 51 tagú sípos-dobos zenekart is szerveztek, amely újabban különböző rendezvényeken és parádékon lép fel. Az új szakasz célja, hogy ezzel is népszerbbé tegyék a rendőrséget.
A rendőrnők hatásköre korlátozott, pedig szükség van munkájuk kiterjesztésére, hogy férfikollégáik közül még többen vehessenek részt a „frontvonalbeli” munkában. Fumiko Niki felügyelő, a Fővárosi Rendőrség személyzeti Osztályának vezetője mondja: – Vannak olyan feladatok, melyeket a nők nem tudnak ellátni. Ilyen például az éjfél utáni munka, az utcai verekedésbe való beavatkozás vagy a fegyveres rablók elfogása. E korlátok ellenére mint több nő léphet nálunk rendőri szolgálatba. Bár szociális és egyéb szempontokból a női testület számunkra nagyon fontos, mégis tudomásul vesszük, hogy e rendőrnők mindenekelőtt nők. Tizen- vagy huszonéves korban rendőrök lesznek, aztán a fele elhagyja a fegyveres testületet: öt-hatévi szolgálat után férjhez megy, gyereket szül. Dehát ilyen az élet…
***
Tetszik a japán példa. Éppúgy, mint a bécsi lányok „csatasorba állítása”, vagy a svéd amazonok „harcba hívása”, akiknek hasonló a feladatuk a távoli ország rendőrnőihez, csak éppen a patrónusuk nem a rendőrség, hanem – az adófelügyelőség. De ugyancsak beváltak Frankfurtban, Kölnben és Münchenben is a „motorizált angyalok”, akik piros robogón, kék ruhában közlekednek és mindenkor segítségükre sietnek a város tájékozatlan autósvendégeinek. És olvasóink emlékezhetnek a képekre, amelyeket az ausztráliai rendőrlányokról közöltünk, akiknek szívesebben fizetik ki az emberek a parkolási díjat, vagy a – bírságot.
Tetszik, hasznosnak tartjuk, és hiszünk benne, hogy a szabálytalanul parkoló vagy közlekedő emberek visszafogottabb hangon beszélnek, udvariasabbak a nőkkel szemben, mint a férfiakkal. Talán még a gyerekek is nagyobb figyelemmel hallgatják a szépen csengő szavakat a közlekedés szabályairól.
S mert lapunk munkatársai mindig jónak tartották, ezért javasolták már eddig, s javasolják ezúttal is, hogy más országok tapasztalataira támaszkodva vonják be jobban nálunk is a lányokat, asszonyokat a biztonságos közlekedésért folyó harcba, a közlekedésbiztonsági munka ellenőrzésébe. Tudjuk – legalábbis sejtjük –, hogy indítványunk nem mindenhol és nem mindenkinél talál egyformán megértésre, hiszen ha volt és van vita arról, vajon a nőknek milyen munka, elfoglaltság a „legtesthezállóbb”, akkor a javasolt terület biztosan e vitakörbe tartozik. S lehet, hogy ellenzőknek általában igazuk van, de tisztában vagyunk azzal is: vannak a közlekedés területén még olyan munkakörök, beosztások, melyekben a nők figyelemreméltó eredményeket tudnának elérni, hasznosan járulnának hozzá a közlekedési gondok enyhítéséhez, a közlekedési morál további megszilárdításához. Férfikollégáik pedig – hisszük – csak örülnének, ha a könnyűnek nem mondható munkájukhoz támogatást kapnának.
El tudjuk képzelni, hogy például milyen jól jött volna egy kis segítség az őszi ellenőrzés során, amikor egyetlen hónap alatt nem kevesebb, mint 15 ezer gépjárművezető ellen kellett intézkedniük. S ha emellett arra is gondolunk, hogy nem sokat javult a felnőtt gyalogosok fegyelme, a gyerekekre pedig még több figyelmet kell fordítani az eddiginél, akkor egyáltalán nem tartjuk véletlennek, hogy az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács alakuló ülésén elhangzott: „Ne feledjük, hogy mai munkánk, közös fáradozásunk nemcsak a ma emberét, szolgálja, hanem formálja, óvja a holnap közlekedőjét is.”
Úgy véljük, ebbe az egész társadalmat átfogó mozgalomban a nőket nagyobb számban kell bevonni. Hiszen a külföldi példák is bizonyítják: nemcsak egyenlő értékű munkára képesek a férfiakkal, hanem egyes területen még felül is múlják őket. S ezt nemcsak udvariasságból hangsúlyozzuk, és nem is a Nemzetközi Nőnap ünnepélyes alkalma mondatja velünk. Meggyőződésünk, hogy ez így lenne helyes!
-ai
