Kis helyigényű hajtásláncával Dante Giacosa is kivette a részét az elsőkerék-hajtású, keresztmotoros kisautók forradalmából. A Seat fejlesztése volt a négy- és ötajtós 127-es, melyet saját neve alatt tett elérhetővé. A korszak több, ferdehátú dizájnnal megjelent autójához hasonlóan eredetileg nem nyílt fel a hátsó ablak a csomagtartó fedelével együtt

A 60-as évek elején bátor lépésre szánták el magukat az olaszok. A Fiat főmérnöke, Dante Giacosa meggyőzte a vezetőséget a Miniben sikerre vitt, keresztmotoros, elsőkerékhajtású felépítés előnyeiről, és továbbfejlesztésének lehetőségeiről, de a biztonság kedvéért nem a Fiat, hanem a kevésbé elterjedt Autobianchi márkanév alatt mutatták be az első, forradalmi hajtásláncot. Az 1964-es Primula váltója – az angol konstrukciótól eltérően – nem a motorral közös olajteknőt kapott, ennek köszönhetően finomabban lehetett kapcsolni, sőt halkabban működött és javítás esetén könnyebben hozzáférhető volt.

Az 1972-től választható háromajtós karosszériát a hasonló felépítésű Renault 5-ös bemutatása után vezették be. Egyszerűsége ellenére is ízléses, kidolgozott belsőt kapott, utasterében kihasználták a modern felépítés előnyeit. Kisméretű, vékony ülések segítették a jó helykihasználást

A tehetséges mérnök ezenkívül tervezett egy koncentrikus tengelykapcsoló-kioldó mechanizmust, mellyel a megnövekedett helyigény problémáját is megoldotta. Már csak tapasztalatszerzésre volt szükség, hogy egy Fiatba is beépíthessék az előremutató technikát, végül 1969-ben a 128-assal forradalmasították a márka kínálatát és vele együtt a kompakt méretű autók piacát. Logikus lépés volt, hogy egy számmal kisebb méretben is szerencsét próbáljanak, ezért még abban az évben bemutatták az Autobianchi A112-es kisautót, amely az 1970-es Év Autója szavazáson a Fiat 128-as mögött a második helyen végzett.

https://youtu.be/QJjPO41Yjr0

Az elsősorban az olasz piacon népszerű típus Fiat testvérére sem kellett sokat várni, a farmotoros 850-es utódjával 1971 tavaszán állt a közönség elé a torinói cég. A 127-es elsöprő sikert aratott, a szakértők a díj történetének addigi legmagasabb pontszámával választották az 1972-es Év Autójának. Ebben a modern felépítésen túl nagy szerepe volt a csinos, egyszerű vonalakkal megrajzolt, ferdehátú karosszériának. A formaterv Pio Manzù érdeme volt, aki nem érte meg a premiert, ugyanis 1969-ben halálos autóbalesetet szenvedett, miközben éppen Torinóba tartott, hogy prezentálja a 127-es makettjét a vezetőségnek, munkáját Rodolfo Bonetto fejezte be. Végül egy minden korábbinál jobb helykihasználású, 3595 mm hosszú autó született, alapterületét 80%-ban hasznos tér töltötte ki. Akár négy felnőtt is elfért benne kényelmesen, a 365 literes csomagtartó családi használatra is alkalmassá tette.

1977-től modernizált külsővel és belsővel, valamint egy új motorral folytatta sikersztoriját a kisautó. Szűk belvárosi utcákban praktikus megoldást jelentett a 127-es áruszállító változata, a Fiorino. A Brazíliából származó Panorama kivitel bővítés után 1178 literes csomagtartójával kategóriaelsőnek számított

Padlólemezét a 128-aséból alakították ki, elöl-hátul független, elöl MacPherson, hátul keresztlaprugós futóművet kapott, a passzív biztonság jegyében gyűrődőzónákat terveztek, és összecsukló kormányoszloppal szerelték fel. Orrába a 850 Sportból származó, 903 köbcentis, 47 lóerős, négyhengeres benzinmotort építették be négyfokozatú kézi váltóval, így a végsebessége elérte a 140 km/órát. Ez abban az időben kiemelkedőnek számított, ráadásul az első tárcsafékeknek hála a lassítással sem akadt gondja, de a futómű kiváló úttartására is szükség volt az olaszos vezetési élményhez. A vevők azonnal beleszerettek a 127-esbe, hiszen egy autóba sűrítve kapták meg azokat a fejlesztéseket, melyek akkoriban jelentős előrelépésnek számítottak. Már csak egy apróság hiányzott a repertoárjából, a hátsó ablakkal együtt felnyíló csomagtérajtó, de arra is csak az úttörő Renault 16-os példáját követő Renault 5-ös 1972-es debütálásáig kellett várni, a Fiat még abban az évben bevezette a még mindig újdonságnak számító háromajtós kivitelt.

Visszafogott, mégis látványos külső árulkodott a Sport kivitel 70 lóerős teljesítményéről, amely 160 km/órás végsebességet tett lehetővé. A csúcsmodellhez az élvezetes vezethetőséghez méltó sportülések jártak, sportkormány és modernizált műszerfal dobta fel az 1978-tól rendelhető hot hatch változatot

Akit addig nem vett le a lábáról, utána biztosan megnyert az újdonság, 1973-ban a 127-es volt a legkelendőbb autó Európában. A kibontakozó olajválság miatt egyre többen ültek kisautóba, a Fiat pedig mindent megadott nekik, ami miatt korábban magasabb kategóriát választottak. 1974-ben az egymilliomodik példány is elhagyta a torinói Mirafiori üzemet, ami a 128-ashoz hasonlóan arra motiválta a riválisokat, hogy hasonló modelleket fejlesszenek. A 70-es évek közepére elkészült a Volkswagen Polo, az Opel Kadett City és a Ford Fiesta, így válaszként a Fiat 1976-ban néhány piac számára importálni kezdte a Seat 127-es négyajtós változatát, majd 1977-ben leleplezte a 127-es második szériáját.

https://youtu.be/dnvROhf-R34

Új első-hátsó lámpákkal, hűtőráccsal, lökhárítókkal és motorháztetővel aktualizálták a megjelenését. Az új csomagtérajtónak hála alacsonyabb lett a rakodóperem és nagyobb méretű a hátsó ablak, a brazil piacra tervezett oldalsó panelnek köszönhetően pedig a hátsó oldalablakok alakja is megváltozott, és a műszerfal kialakításán is változtattak. Az új, 1049 köbcentis, 50 lóerős OHC-motor is Brazíliából került az európai 127-esek orrába, a frissítés után mindkét motorhoz hosszabb áttételezésű váltót kapcsoltak. 1978-ban megjelent a harmadik motorváltozat, az 1049 köbcentis blokk a Sport kivitelben már 70 lóerőt teljesített, ez az Abarth-tól származó hengerfej és kipufogórendszer eredménye volt. Nem csak a kívül-belül látványos kiegészítőkkel feldobott csúcsmodell volt új a kínálatban, a második szériával a szintén a brazil piacon debütáló Fiorino áruszállító is elérhetővé vált.

Az 1982-től választható új, 1,3 literes, 75 lóerős csúcsmotor teljesítményét az ajtón is feltüntették. Az Európában rövid életű harmadik széria tervezésébe is nagy energiát fektettek, tíz évvel a bemutatása után vadonatúj, nagyautós műszerfalat kapott a 127-es

1979-ben már a négymilliomodik 127-est is átadták a tulajdonosának, ezt a darabszámot korábban egyetlen Fiat sem érte el ilyen rövid idő alatt! 1980-ban elindult az ötajtós változat importja Spanyolországból, majd 1981-ben a Brazíliából származó dízelt és a kombi karosszériás Panoramát is felvették a választékba. Utóbbi két kivitel megtartotta az európaitól eltérő formatervét. 1982-ben tovább bonyolította a helyzetet, hogy az új Uno előtt egy évvel a Fiat újabb frissítést hajtott végre a 127-esen. A harmadik széria vadonatúj külső és belső formai elemeket kapott búcsúzóul, sőt, az 1301 köbcentis, 75 lóerős SOHC-motort és hozzá egy ötfokozatú váltót is beépítettek, mégsem dolgoztak hiába, mert Európán kívül a 127-es karrierje csak a 90-es években ért véget, 1996-ig végül több mint 8 000 000 darab készült belőle.

https://youtu.be/tFnbor-TsD0

Fiat 127-es a világ körül


Az új modell Olaszországon kívüli gyártása elsőként Spanyolországban indult el 1972-ben. A Seat piaci stratégiájához hűen négy- és ötajtós változatot is készített a kisautóból, ezeket több európai országba is exportálták, igaz, Fiat néven. A spanyolok saját motorváltozatot is készítettek, az 1010 köbcentis benzines 51 lóerős volt. Mivel a 80-as évek elején elváltak a két márka útjai, az 1982-től kapható frissített változatot 127-es helyett Furaként árusították. Az 1438 köbcentis, 75 lóerős motorral felszerelt hot hatch 1983-ban a Crono fantázianevet kapta.

1973-tól Lengyelországban is készültek 127-esek olasz és lengyel alkatrészekből, a 127p azonban 30%-kal drágább volt a 126p-nél, ezért gyártását az utóbbi javára 1975-ben leállították.

Brazíliában 1976-ban indult el a Fiatok gyártása a helyi piacon 147-esnek hívott típussal, melynek orrában az 1049 köbcentis motor dolgozott. 1978-ban a Fiorinóval és egy sportmodellel, a 61 lóerős 127 Rallye-val bővült a választék, 1979-ben pedig egy 1,3 literes, 60 lóerős, alkoholos motort is bevezettek. 1980-ban az 1,3 literes dízel és a Panoramának nevezett kombi változat jelentett újdonságot a dél-amerikai piacon. 1983-ban, a frissítésnél Spazióra keresztelték át a 127-est, melyből Oggi néven lépcsőshátú változatot is gyártottak.

Argentínában 1981-ben kezdődött a 127-es helyi gyártása, és 1996-ig le sem álltak vele, a késői példányok az új Fiat-emblémát is megkapták. Ezenkívül többek között Egyiptomban és Zambiában is készültek helyben összeszerelt példányok. A görög Autokinitoviomihania Ellados egy többfunkciós járművet, az Amicót, 5 a jugoszláv Zastava pedig az 1980-as Yugót építette a 127-es műszaki alapjaira, majd egészen 2008-ig életben tartotta.

Magyar szemmel


A tehetséges formatervező, Obendorfer Dávid 2013-ban álmodta meg egyik kedvenc autója, a Fiat 127-es modern inkarnációját. A pályája elején a Fiat konszern kötelékében is dolgozó szakember a Riva és San Lorenzo jachtok tervezése mellett, hobbiból dolgozta ki a XXI. századi 127-es külső-belső formatervét, figyelembe véve a mai kor technológiáját, illetve igényeit. A „stílusában egyik legkiegyensúlyozottabb takarékos kisautó” retrós változatát számítógépes rajzokon keltette életre.