„Kisebb koccanások nélkül nincs autózás. Különben is, a lökhárító azért van, hogy az deformálódjon, ne pedig a karosszéria. Tavaly ősszel a hungaroringi tesztpályán gyakoroltam egy keveset. Hát mit mondjak, az autózás tényleg a legveszélyesebb üzem.”

Valójában egy kényszerhelyzet miatt volt szüksége a jogosítványra, ennek ellenére villámgyorsan a négykerekűek szerelmese lett. Koncz Zsuzsa immáron 29 esztendeje tagja az autósok táborának, s ahogy a dalokból, úgy a kilométerekből is kifogyhatatlan.
– Tényleg muszáj volt?
– Szó szerint, hiszen egyre gyakoribbá váltak a fellépések és velük együtt az utazások is, nekem pedig megoldást kellett találnom minderre. Az autó olyan munkaeszközzé vált, amely a védelme mellett személyes szabadságot is adott.
– Milyen autó volánjánál láthatták önt először?
– Többek tanácsára egy öregecske NSU Prinzet vásároltam, mondván, hogy törjek össze inkább egy használt autót, s ha majd megtanultam vezetni, jöhet az új.

„Kíváncsi lennék rá, hogyan nézne ki a kedvenc színemben, a homokszín és az arany közti árnyalatban.”

Heves
– Ilyen szomorú véget ért a történet?
– Bár egyetlen apró koccanás sem történt, végül is szebb „nyugdíjat” érdemelt volna az NSU. Egy elektromos zárlat következtében ugyanis leégett, így másik autó után kellett néznem. A következő egy új Škoda volt, a különbség pedig annyi, hogy azt sajnos összetörtem.
– A folytatás is ilyen kalandosra sikeredett?
– Szerencsére nem. Később egy 127-es Fiatom, egy Zastavám, egy Daciám, egy Seatom és egy Ford Mondeóm is volt, de balszerencsés kalandom szerencsére egy sem. A Dacia elrozsdásodott padlólemezén keletkezett lyukat és az ott felfröcsögő vizet nem sorolom e kategóriába.
– Jelenleg milyen típus áll közel a szívéhez?
– A Rover. Egyrészt azért, mert a brit márka 600-as modelljével járok, másrészt pedig azért, mert a rengeteg gyártmány közül annak a forma- és ízlésvilága találkozik leginkább az én elképzeléseimmel.

„Amikor lemezt készítünk, az anyagokat több különböző autóban is meghallgatjuk. Mindegyikben másként szól, ezért igyekszünk egy jó átlagot találni.”

Sebes
– Egy ekkora autóval már lehet tempózni. Önt mennyire szédíti meg a sebesség?
– Én kifejezetten jó viszonyban vagyok a gyorsasággal, az osztrák rendőrök azonban kevésbé.
– Nocsak, talán volt valami kellemetlen élménye?
– Szerencsére nem esek kísértésbe, különösen Ausztriában nem. Néhány ismerősöm már pórul járt, úgyhogy amennyire csak lehet, én vigyázok. Nem tagadom, ha Olaszországban vezetek, bizony rálépek a gázpedálra, de a 140- 160 kilométeres tempó ott egészen más. Az olasz utakon mindenki pontosan tudja a dolgát, az autópályák forgalmának pedig amúgy is van egy olyan alapsebessége, amelyhez kifejezetten élvezet alkalmazkodni.

Elegáns
– A Rover hatalmas utas- és csomagterét ki tudja használni?
– Noha többnyire egyedül autózom, természetesen igen. Szeretem, ha elegendő légtér van körülöttem, ami a biztonság mellett a kényelem szempontjából is lényeges. Egyébként a nagy utastér a zenehallgatás miatt is fontos szerepet játszik. A termetesebb autóknak jobb az akusztikájuk, s általában jobbak a bennük lévő hangszórók is.
– S mennyire praktikus egy nagy autó, ha parkolni kell vele?
– Szerintem a fő gond nem a parkolóhelyek méretével, hanem a puszta hiányukkal van. Parkolási problémám egyébként a Mondeóval sem volt, s a Roverrel sincs.
– Ha megjelenik egy-egy új autótípus, a márkatárs sofőrök megkülönböztetett figyelmet szentelnek neki. Ön mit szól a Rover 75-öshöz?
– Mostanáig csak katalógusban és képeken találkoztam vele, de az eleganciája és az angolsága egyértelműen látszott. Testközelben mindez sokkal erősebben érződik, hiszen az ember olyan részletekkel találkozik, amelyeket a fotók nem minden esetben tolmácsolnak. Nekem nagyon tetszik például a műszerek múltidéző színe és formája, a nagy és kényelmes ülések, s a többszínű kárpitozás harmóniája. Ez egy igazán csinos autó.

Szabó Róbert
Fotó: Branstetter Sándor