– Menjünk kocsit feltörni? – fordult felém ártatlan ábrázattal Pesz János rendőr százados, a BRFK gépjárműlopási csoportjának főnyomozója.
– Fényes nappal, az utcán? – kiáltottam fel hitetlenkedve.
– Miért, mit gondol, a valódi bűnözők csak az éj leple alatt dolgoznak?
Az őrültnek tetsző ötletet percek alatt tett követte. Négyen nyakunkba vettük a lábunkat, és három perc múlva már a Deák téri parkoló kellős közepén álltunk fotóriporter kollégámmal, a főnyomozóval és főnökével, Földi Gyula őrnaggyal.
– Amott jön egy Lada Szamara – szólt a százados. – Megbeszélem a tulajjal, hogy mit akarunk és máris fényképezhetnek.
Szegény sofőr először alig akart hinni a fülének. A rendőrigazolvány láttán ugyan megenyhült, de magában alighanem arra gondolt, hogy négy őrülttel hozta össze a sors. Természetesen gavallérok voltunk és a közreműködés honorálásaként mi fizettük a parkolási díjat.
– Itt van tehát az autó – kezdte a főnyomozó. – Gondosan le van zárva, talán a riasztó is üzemel. Ezzel szemben alig kell pár másodperc és kinyitom a motorháztetőt. Figyeljenek!
És valóban, fotóriporter kollégám még élességet sem állított, a motorháztető már nyitva volt.
– Ügyes – jegyezte meg kényszeredetten Bencze József, az autó gazdája. – Ennyire egyszerű a nyitás?
– Sajnos, igen, és ha nyitva a tető, bármikor, bármit kiszedhetnek az autójából – jegyezte meg Földi őrnagy.
– Uram! – szólítottam meg az autóst. – Származott már kára, kellemetlensége abból, hogy feltörték, esetleg ellopták a kocsiját?
– Nem, szerencsére még nem. Tizenöt éve vezetek, nappal mindig ellenőrzött helyen állok, éjjel pedig garázsban tartom.
– Riasztója van?
– Nincs, minek az. Ha akarják, úgyis elviszik. A lényeg, hogy van biztosításom.
– Azért fogadjon el egy jó tanácsot – magyarázta a százados. – Minden gépkocsitípusnak megvan a gyenge pontja. Ennek itt, a ficakban. De ha a bovdent elrejti egy házilag barkácsolt fémlap alá, akkor nem lehet nyitni a motorháztetőt. Azt hiszem, megéri megcsinálni.
– Köszönöm a tanácsot, megteszem – válaszolta Bencze úr, és már sietett is tovább a dolga után.
*
– Nem akarom tovább fitogtatni a tudásom, de higgyék el, egyetlen kerékpárküllővel bármelyik autó ajtaját ki lehet nyitni – folytatta Pesz százados. – Arról már nem is beszélve, hogy valamennyi típusnak megvan a sajátságos hibaforrása. Némelyik autónál egyszerűen kézzel „lefejthető” az ablak, akad olyan is, ahol ha felmelegítik az elefántfül zárját, szinte leugrik az üvegről. Legújabban már a központi záras autók nyitására is specializálódtak. Lefeszítik a tanksapkát és egy nyerskulcsot addig reszelnek, amíg nem nyitja a zárat. Ezután már az ajtó sem jelent akadályt. De javaslom, menjünk vissza az irodánkba, folytassuk ott a beszélgetést.
Újabb három perc múlva a Budapesti Rendőr-főkapitányság negyedik emeleti irodájában voltunk. Vendéglátóink udvariasan hellyel kínáltak, de leülni mégsem tudtunk, mert amerre néztünk, mindenütt aktákat láttunk. A földön, a székeken, az asztalon, de még a szekrény tetején is.
– Egy év alatt tizenötezer gépjárművel kapcsolatos bűncselekmény történik a fővárosban – magyarázta az őrnagy. – Csak az elmúlt két hónapban, tehát januárban és februárban pontosan 1995 autót loptak el Budapesten. De hogy tudjanak mihez viszonyítani, elárulom, 1989-ről 1990-re annyit romlott a helyzet, hogy amíg két éve a bűncselekmények 21 százalékát tették ki a gépjárműlopások, autófeltörések, tavaly ez a szám már 51 százalék volt. Vagyis minden második vagyon elleni bűncselekmény gépjármű ellen irányul. Végül, ha ehhez azt is elmondom, hogy a gépjárműlopási csoportban – ilyen csak a BRFK-n működik, hiszen ezeket az ügyeket centralizálta a rendőrség – alig van húsz nyomozónk, akkor azt is sejtheti, hogy mekkorák a munkaterhek.
– Ezek szerint egy nyomozóra egy esztendő alatt legalább 750 ügy jut. Egy évben körülbelül 190 munkanap van, tehát 1520 munkaóra alatt illene ezt a mennyiségű aktát feldolgozni. Vagyis egy autó felkutatására négy óra marad? Azt hiszem, ezek ismeretében nem is érdemes elindulniuk.
– Nem én mondtam.
*
Este 10-kor ültünk rendőrautóba, és megkezdtük reggelig tartó őrjáratunkat. Csordás János főtörzsőrmester ült a volánnál, társa, Oláh Gábor főtörzsőrmester egy korábban még nem látott szerkezettel bíbelődött.
– Ez a kis számítógép 12 ezer körözött autó adatait képes befogadni – magyarázta alkalmi operátorunk. – A Megamicro Kisszövetkezet adta a gépet, hogy teszteljük, az ORFK számítástechnikai osztálya pedig „megírta” a programot, ami szinte mindent tud.
– Akkor nézzük meg, hány RA-s rendőrautót keresnek! – provokáltam.
Pár másodpercig gondolkodott a masina, majd rettenetesen gyorsan elkezdtek sokasodni a betűk.
– Ebben a pillanatban épp 16 rendőrautót köröz a rendőrség – válaszolta Oláh főtörzs.
Még vagy tíz percet tűnődtünk a technika legújabb csodáján, amikor a gép „sípolni” kezdett.
– Beütöttem ennek a parkoló TK-s Zsigának a rendszámát, és a gép jelezte, hogy a kocsit körözik – magyarázta Oláh Gábor. – Ha jók az adatok, akkor pár házzal odébb megtaláljuk a tulajt is – mondta rendőrünk.
És valóban, alig telt el öt perc, amikor egy kissé ideges férfi jelent meg az autó mellett.
– Most épp éjfél van – kezdte igen indulatosan. – Azzal zavarnak, hogy a kocsit körözik. Hát ez szép! Majd egy éve lopták el, és karácsony előtt megkerült. Azóta beszéltem a kerületi kapitánysággal, átvettem a forgalmim és a nyomozást megszüntető határozatot. Erre maguk felvernek az álmomból és idegesítenek. Mire jó ez?
– Nem idegesítjük mi magát, csak a gép szerint még mindig szerepel a körözési listán a kocsija. Éppen ezért jó lesz, ha előveszi a forgalmiját és megkeresi azt a bizonyos határozatot – indítványozta Csordás János.
– Rettenetes, de most már végigcsinálom az egészet. Itt a forgalmi, itt a határozat! Maguk is láthatják, hogy nem hazudok, hogy teljesítettem az állampolgári kötelességem. Mégsem hagynak aludni!
– Ne kiabáljon kérem – vágott közbe Oláh főtörzs.
– Hogyne kiabálnék, még azt is elárulom, hogy nyugalmazott rendőr ezredes vagyok. Korábban épp az volt a munkám, hogy az ilyen hibákat, hiányosságokat, emberi mulasztásokat kivizsgáljam. Kíváncsi lennék, miért nem törölték a rendszámot a körözési listáról.
*
Hajnali egykor ért utol bennünket a riasztás.
– A járőrök találtak a XX. kerületben egy elkötött autót. Menjenek a megjelölt címre és segítsenek – utasított a központi ügyeletes. Kék lámpával és szirénával száguldottunk át a városon és negyedóra múlva már a Soroksári őt környékének egyik legeldugottabb utcájában voltunk.
– ZG-84-59 – mormogta magában a rendszámot Oláh főtörzs, miközben beírta a gépbe az adatokat. Egy pillanat alatt tudtuk a járgány valamennyi paraméterét, és már indulhatott is egy rendőrkocsi a tulajdonos címére. Kissé álmosan, de azért lelkesen érkezett a gazda.
– Egy hete lopták el a Škodám, már épp azon gondolkodtak, hogy veszek egy új autót. Soha jobbkor nem kerülhetett elő!
– Gondolta volt, hogy meglesz?
– Egyáltalán nem. Azon persze meglepődtem, hogy egy ilyen öreg, majd tizennégy éves autót ellopnak. Épp hogy fél órára hagytam a parkolóban, de ennyi idő is elég volt a tolvajnak.
– Nézzük meg, mit vittek el – javasoltam, hiszen a bűnügyi technikus már végzett a nyomrögzítéssel.
– Olyan mindegy, hogy mit vittek el, hiszen amúgy sem fizetik a káromat. Nincs biztosításom. Egyébként hiányzik a magnó, a két hangszóró és a szerszámkészlet. De az a lényeg, hogy a kocsi megvan, ráadásul teljesen ép.
Ugyan az öreg Škoda alig és húszezret, és az elvitt műszaki cikkek majdnem többe kerülnek, de azért az öreg járgány mégis gurul.
*
Azt hiszem, minden autósnak látnia kellene, hogy milyen körülmények között dolgoznak a gépjárműlopási csoport nyomozói. Nem túlzás, hogy aki csak egyetlen napig betekinthet ebbe a zárt világba, másnap rögtön eladja az autóját. El, mert ott néhány óra alatt felismerheti, hogy lehetetlenség egy ellopott autót megtalálni. Csak a csoda segíthet mind a rendőrön, mind a tulajdonoson. Csodák azonban ritkán fordulnak elő. Annál gyakrabban találkozhat az ember primitív elkövetővel, akit nem túl nehéz fülön csípni.
Egyébként úgy tűnt, a nyomozást alig szolgálja valami. A telefonvonal olyan rossz és olyan szegényes, mint az országban bárhol. Ezért egy hétbe is beletelik, mire a központi nyilvántartóból kiderül egy adott rendszámú autó tulajdonosának valamennyi adata. Ugyan van már számítógép is, egyedül az vele a baj, hogy az adatrögzítés kissé hiányos. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a tavaly eladott 600 ezer pár új rendszámtáblából mindössze 80 ezret sikerült az adatfeldolgozóknak a gépbe táplálniuk.
Az pedig egyenesen szőrszálhasogatásnak tűnhet, ha még azt is leírom, hogy az adatrögzítés sem volt mindig kellően precíz. Lekértem a saját adataimat. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a hét évvel ezelőtt eladott Zsigulim még mindig az én nevemen van. Rutinosabb olvasók persze azonnal mondják: no igen, de a vevő biztos nem íratta át a kocsit a nevére. Csakhogy magam kísértem az új gazdát a Hungária körútra, előttem íratta át az autót. Mindegy.
Még ennél is szebb a másik történek. Van egy lassan már veteránautónak számító Fiat 127-esem. Gyönyörűen felújítottam, olyan, mintha most jött volna ki a gyárból. Fél évvel ezelőtt, karosszériacserét követően levizsgáztattam. A nyilvántartásban viszont csak a karosszériacsere szerepel és az, hogy a kocsi műszakivizsga-érvényessége két éve lejárt. Szép? Gondolják csak el, ha ilyen precíz adatokra várnak több napon át a nyomozók, milyen lehet az eredményesség? S bár a BRFK-n három számítógép is működik, amelyek segítségével a központi nyilvántartásból bármi lehívható, a fentiek ismeretében mégis meg kell kérdeni, minek bíbelődni ezzel a „technikával”? Négy óra alatt ilyen körülmények között aligha lehet valamit tenni. Illetve egyet tehet a nyomozó, rakosgathatja az aktákat ide-oda, majd egy hónap elteltével megszüntetheti a nyomozást és ráírja a dossziéra: „ a tettes ismeretlen”.
– Tulajdonképpen akkor kezdődik a baj, amikor az ember autót vesz – mondja Pesz János százados. – A birtokbavétel pillanatától kezdve bárki számíthat arra, hogy ellopják az autóját. A legagyafurtabb módszereket alkalmazzák az elkövetők. Volt olyan autótolvaj, aki Rodolfót megszégyenítő ügyességgel cserélte ki az indítókulcsot a kulcskarikán, miközben a kocsi vételéről tárgyalt a tulajjal. Mondanom sem kell, húsz perc múlva már el is kötötte az autót a vevőként jelentkező. Hallottam egy másik esetről is, a Zsiguli gazdája októberben gondosan leponyvázta járgányát, és ezt követően munkába menet és jövet mindig megnézte az utcán hagyott négykerekűt. Aztán márciusban kicsomagolta az autót, és majdnem elájult. Egy rendőrautó állt a kocsija helyén. Gondolhatja, hat hónap alatt mi minden történhetett a kocsijával. Szétszedhették, eladhatták, külföldre vihették stb., stb. Nem túlzás azt állítani, hogy ma már komoly háttéripara van az autólopásnak. Vannak, akik ellopják a kocsit, vannak, akik szétszedik, akadnak, akik megrendelésre szállítják az alkatrészeket, és tudomásunk van olyan „mesterekről”, akik mindent újjáépítenek.
Nemrégiben például belebuktunk egy ügybe. Egy férfi jelentkezett az egyik szervizben, hogy szeretné levizsgáztatni az új 1500-as Ladáját. A szakemberek végignézték az autót, és eltátották a szájukat. A papírok szerint a kocsi eredetileg egy 1600-as Lada volt, amit engedély alapján épített át. A karosszéria az okmányok szerint tíz-, a motor hatéves volt. Ezzel szemben a gép alig lehetett egy hónaposnál több. A motorja olyan új és olyan tiszta volt, hogy akár enni lehetett volna róla. Megnézték az alvázszámot, stimmelt. A motorszám is rendben volt Egyesült az tűnt fel valakinek, hogy a vízvályúban elhelyezett alvázszám környékén mintha hullámos lenne a lemez. Rögtön értesítettek bennünket és szétszedtük a kocsit. Lebontottuk a kesztyűtartót és egy tükörrel megnéztük a lemez alját. Csodák csodája egészen más szám volt alul, mint felül. Kiderült, hogy az új, feltehetőleg lopott autó vízvályújába beleragasztották a régi karosszériaelemez darabját az alvázszámmal együtt. Gyönyörűen síkba csiszolták az egészet és lefújták. Így akarták a régi kocsi papírjaival az új szerzeményt legalizálni.
– Ismert persze más trükk is – vette át a szót Földi őrnagy. – Egy XX-es táblából például NK-st csináltak. Kikalapálták az eredeti betűjelzést és az elkészített új betűpárt egyszerűen ráragasztották a táblára. A festés után alig lehetett megállapítani, hogy hamis a rendszám. Persze a fenékrészt látva rögtön kiderült a turpisság. Még ennél is szebb volt az az eljárás, amikor két táblából csináltak egyet. Az egyikről a betűket, a másikról a számokat használták fel. Hátul epokittel összeragasztották a két féltáblát, majd elölről szépen lefestették, és kész is volt a csodarendszám.
De van olyan lókötő, akarom mondani autótolvaj, aki még ennyit sem vacakol. Egyszerűen ellopja a kocsit, és az autóban talált iratokat meghamisítja. Van egy forgalmink, amelyet hetekig rakosgatunk ide-oda, és csak véletlenül vettük észre, hogy az adatlapon szereplő név és cím javított. Szabad szemmel alig látható a beavatkozás. Máig nem jöttünk rá, hogyan csinálták, mert a papíron semmilyen sérülése nyoma nem látszik. Valószínűleg vegyszerrel kimarták az eredeti írást, és vegytintával átírták a nevet illetve a lakcímet. Mondhatni tökéletes munka, mert csak nagyon aprólékos, alapos vizsgálattal lehet észrevenni az eredeti írás kisebb nyomait.
Hajnali háromkor értesülünk róla, hogy a VIII. kerületben egy ismeretlen tettes megpróbált egy piros Ladát ellopni. Az illetéktelen betörte a jobb oldali ablakot, bemászott az utastérbe, és a vezetékek összeérintésével indított. Csakhogy a kormányzárral nem bírt. Alig húsz métert megtéve nem maradt más megoldás, mint kibelezni az autót és meglépni. Ez történt.
Bár volt az esetnek szemtanúja is, aki azonnal riasztotta a rendőrséget, s így mi is pillanatok alatt értesülhettünk az eseményről, de mire a címre értünk, már csak az utcán keresztben állló, kifosztott autóra leltünk.
És itt, ebben a pillanatban kezdődik a rendőri hivatás szépsége. Mit gondolnak, mit kell tenni ilyen helyzetben? Bizony nem mást, mint kideríteni, hogy kié a kocsi. Mint tapasztaltuk, hajnali háromkor ez nem kis feladat. Ugyanis alig akad olyan alkalmazott, aki éjjel bent ülne a központi nyilvántartóban. „Illetve van szolgálat, csak a munkatárs alszik”- tudtam meg Csordás főtörzstől.
Ügyes! Ez magyarázza tehát, hogy a helyszínre érkező rendőrnek miért kell a kifosztott autó mellett órákat ácsorogni. Reggel nyolcra meg is tudja, hogy ki a tulajdonos. Egyik oldalon számítógépes technika, a másikon emberi közömbösség, ki érti ezt?
*
Mégis, hogyan védekezzünk? – kérdeztem Földi Gyula őrnagyot.
– Az első és legfontosabb szabály, hogy soha nem szabad igazolványt a kocsiban hagyni. S bár sok igazság van abban, hogy amit el akarnak lopni, ezt el is lopják, mégis van néhány dolog, amit érdemes megjegyezni. Így például, aki autót veszi, azonnal kössön biztosítást. Az sem árt, ha elektronikus, főként ultrahangos riasztót szerelünk a járműbe. És ha ezt megtettük, akkor ne legyünk restek, és kombináljuk a védelmet mechanikus szerkezetekkel. Hasznos, ha alkalmazunk számkombinációs kézifékzárat, pedálzárat, és ha egyszerre lezárjuk a sebváltót és a kéziféket és így tovább. Az autóban soha ne hagyjunk értéket, az autórádió, a magnó legyen mobil, és mindig vegyük ki a helyéről. A kesztyűtartóba se tegyünk semmit, sőt mindig hagyjuk nyitva, hogy a csukott ajtó ne ingereljen senkit kutatásra. Mindezek után még egy dolgot hangsúlyoznék, érdemes volna bevezetni, hogy az autó valamennyi üvegének aljába be legyen maratva a kocsi rendszáma.
– Itt a tavasz, újból megélénkül az autópiac. Mit tud a vevőknek tanácsolni?
– Soha, senki ne vegyen azonnal autót. Előbb a vevő győződjön meg a kocsi eredetéről, a gazda kilétéről. A IX. kerületben a Vaskapu utcában bármelyik állampolgár utánanézhet a kiszemelt járgány adatainak. Csak ha minden rendben van, akkor szabad fizetni. Nincs annál kellemetlenebb, mint amikor 500 ezret fizetünk egy kocsiért, és egy szép napon lefoglalják ezt, mert az eladó tolvaj volt.
– Befejezésül már csak két kérdés. Mikor köszönt ránk az a boldog kor, amikor a biztosító nem a rendőrség nyomozásától teszi függővé a kártérítést? És mikor változik meg a joggyakorlat? Ma ugyanis vicc, ahogy a jog megközelíti a gépjárműlopást.
– Mi, rendőrök évek óta mondjuk, hogy az autós káresetek a biztosítóhoz tartozó ügyek. Nyugaton nem is nyomoz a rendőrség autófeltörésekben. Nálunk azonban csak akkor lesz változás, ha a biztosítóknak lesznek nyomozócsoportjaik. Tehermentesíteni kellene a rendőrséget, meg kellene osztani a feladatokat. Azt pedig egyszerűen nem értem, hogy a tulajdonossal szerződésben álló biztosító milyen alapon teszi a kártérítés kifizetését függővé a rendőrség munkájától. Nem velünk áll szerződési jogviszonyban a tulajdonos! Nem tudom, miért kell a nyomozást megszüntető határozatra várni, egyszerűen érthetetlen. A jelenlegi joggyakorlat pedig maga a rettenet. Ha valaki ellop egy autót, az ma jármű önkényes elvételének számít. Ennek megfelelően a tolvaj, ha elköt egy milliós értékű BMW-t és kiflire hajtja, akkor ugyanannyi a büntetése, mintha egy húszéves Trabanttal tette volna ugyanezt. De ha valaki fegyverrel kényeszeríti a tulajt a méregdrága autó átadására, mint az tette a későbbi porschés gyilkos, Rieschl Gábor az Audi 100-assal, akkor az is csak jármű önkényes elvtelének bűntette, igaz, annak minősített esete. Fegyveres rablás csak akkor lesz a dologból, ha a tettes eladja az autót. Érthetetlen! Azt hiszem, ideje lenne a jogalkotóknak átvizsgálni a paragrafusokat, mert ma már egyre több a milliós értékű autó, és sajnos, egyre gyakoribbak az autók kárára elkövetett bűncselekmények. Fel kellene emelni a büntetési tételeket, hátha annak visszatartó ereje lenne.
Gaál Péter
Fotó: E. Várkonyi Péter
