Bevezetőben hadd áruljunk el az olvasónak egy műhelytitkot. A cím előbb született, mint ez az írás. Úgy keletkezett a dolog, hogy Zsudi József, a Vidám és a Kis Színpad főrendezője – az autózás régi szerelmese – lelkesen kérkedett a szerkesztőségben, hogy lám, milyen sok színésznek van már kocsija. És ez milyen finom dolog. A színésznek talán az orvosnál is jobban kell a kocsi, vagy – bocsánat – körülbelül annyira, mindenesetre. Felfigyeltünk a szerkesztőség tagjaival. Persze, most jön a Szilveszter. A pendli éjszakája… Micsoda cím! „P e n d l i z é s e l ő t t . . .”! No, te Reményi, ez aztán neked való riport lesz, úgy is eredetileg színházi újságíró volták… De aztán valami vicceset, vidámat!
Így adódott, hogy a Kjis Színpad társalgójában sorra összejöttünk e valóban kis színház autósaival. Csupa komikus, csupa rutinos kabarészínész: Kazal László, Misoga László, Rozsos István, Géczy Dorottya, Madaras Vilma, – no és Zsudi Jóska, a kapitány.
– Mondjatok valami vidám autós történetet – indítom útjára a témát, a – sémával.
Vidámat? Az autómról? És néznek csak egymásra. De hogyan! Istenuccse, ha Önök látták volna, kiábrándulnak a mosolyt fakasztó kedvenceinkből. Vagy mégsem? Mert Misoga László úgy magyarázza:
– Jaj, az autó nem tréfa. A mi számunkra: munkaeszköz. Mi például a Farkasréten lakunk. Csak ezzel az úttal két óra megtakarítás. És a rádiónál reggel 8-10-ig van a próba, a színháznál 10-től. A filmnél este 6-ig folyik a munka, a színházban előadás 7-kor. Rohanni, izzadni… – vagy pihentetőül néhány percet vezetni.
– Pihentető? A gyorsaság eszközével?
– Hát ide figyeljetek. Még zöldfülű voltam a Spartakkal, amikor szabó bácsi, a Vidám híres-neves portása félrehív: „Csináljon már valamit, művész úr. Egész Pesten beszélik, hogy a gyerekek rollerral is elhagyják a maga kocsiját.” Pedig akkor már hétéves motoros múlt állt mögöttem. És azóta se vezetek gyorsan.
– Külön élvezet a kocsival lassan menni – szól hozzá Zsudi. – Bizonyos tempón túl nem tudom élvezni sem a tájat, sem a kocsit. Egy este, 10 óra körül, a Népköztársaság útján – isteni nyári este volt – a jobbszélre húzódva szippantom a Fiatomból a langyos levegőt, amikor egy taxi hirtelen elémbe vágott. Szabálytalan előzés. Igen ám, de a rendőr engem is felelősségre vont: miért mentem olyan lassan? Vitáznom kellett vele, hogy olyan paragrafus nincs a Kreszben, ami a lassú menést tiltaná.
– Ha csak nincs külön minimális sebességelőírás, mint például a Lánchídon. – Ez már a Kazal hangja, két jelenés között ő is leült közénk. Ő ne tudná! Három éve hetedik volt a Kresz versenyen, de a magánautósok között az abszolút első. Valóban úgy tudja a Kreszt? Persze, egy színésznek nem nehéz bebiflázni. – De kérem, – tiltakozik, nem erről van szó. – Gyakorlat kell hozzá! (A színészek közt ő a veterán: 18 éve vezet, és ez a Simca most a kilencedik kocsija. Most pályázza majd meg a balesetmentességi plakettet.)
– No, a gyakorlat. Én se vagyok mai csirke – dupláz rá megint Zsudi. – De azért nem árt vigyázni. A múltkor is. Felléptem egy iskolai közlekedésrendészeti előadáson. Gyakran teszem. Későn végeztünk, rohanok hát az úttest másik oldalán álló kocsimhoz, mire megszólal az egyik srác: „Művész bácsi, a színpadon mást mondott!” Kénytelen voltam visszamenni a járdára, és újra nekiindulni az úttestnek – szabályosan…
Közben szünet lett, jönnek a többiek is. Rozsos és Géczy egy képet tesznek le az asztalra. Esküvői kép. Most, december 2-án írták be őket együtt az anyakönyvbe. A világosszürke P-70-es volt az egyik tanú. Így hát családtag. Vele csinálták az első nagy kirándulást is Csehszlovákiába.
– Holtfáradtan megálltunk a prágai Vencel téren – meséli Géczy Dori –, azt sem tudtuk, merre az isten. Hát odajön egy rendőr, és képzeljétek, megismerte Pistát a filmjeiről. Azóta imádom a rendőröket.
Géczy Dorottya egyébként már másodszor interjualany az Autó-Motorban. Vele készült egy riport az Autóközlekedési Tanintézet kocsiján. Ő tanusította, mennyire nem könnyű az autóvezetés…
Erről Madaras Vilmának is van szava.
– Én kérem hivatásos gépkocsivezető vagyok! Nem tréfa! Az én Wartburgom a Ricsaj-trió nevű „vállalat” közlekedési eszköze, és én vagyok a sofőrjük. No de megyek átöltözni, majd a Zsudi talán mesél valami vicceset. Elvére ő a rendező.
– Vicceset? A Vilma kétszer vizsgázott. Mert először annyira megijedt a Cálvin téren a kapcsolástól, hogy felszaladt a járdára. De hát ez nem is olyan vicc.
Nem is olyan vicc. Ez jó végszó. És mintha így tanulták volna be a szerepet, egymás után a legkomolyabb történeteket mesélik a szerelési fogásokról, gumiból kiszaladt levegőről, Hardy-tárcsa elvesztett csavarjairól… Hogy mindenki maga pucolja a kocsiját, nincs is elhanyagolt kocsi a színháznál. „Az autó számunkra komoly dolog. Talán a „privát”-nak, annak inkább lehet vicces esete…”
Jóég, hogyan lesz ebből vidám riport?! Mit szól majd a szerkesztőm az újságíróhoz, aki vérbeli komikusokkal véresen komoly dolgokról beszélget? Ja igen: a Szilveszter! Akkor csak akadt valami vicces történet? A pendli, a rohanás, amikor a saját autó a legnagyobb kincs… Kazal, Kazal, tréfamester, pendlikirály, segíts!
Az meg halkra fogja a hangját, szinte drámai tónust kap a szava:
– Tavaly 17, tavalyelőtt 24 helyen léptem fel. De évek óta ezen az éjszakán egyetlen percre sem vezetek magam. Tavaly egy sofőrt fogadtam, most egy barátom ül majd az Aronde volánjánál. Az autó az komoly dolog. De a Szilveszter a legkomolyabb. Azt az idegfeszültséget nem lehet még fokozni a vezetésnél szükséges koncentrálással. Nem, itt éppen nem történik semmi vicces, azon az éjszakán.
Segítőkérőn nézek körül. Kegyetlenek. Szilveszterkor közülük egyetlen egy sem vezeti maga a kocsiját. Még a büszke Ricsaj-trió is felfogadott egy sofőrt a Wartburgra. Valódi hivatásosat.
Leforrázva teszem le a tollat. Nincs tovább mit jegyezgetnem, vicceset semmi esetre sem.
Hiába, bizony-bizony, a gombhoz a kabátot, a címhez a riportot nehéz hozzá készíteni.
Reményi-Gyenes István
