Veterán autók találkozója – Debrecenben…

Gyakran elhangzik az autókról folytatott beszélgetésekben a „szép” jelző: szép autód van, vagy: nézd, milyen csúnya az a kocsi stb. De vajon milyen ismérvek alapján tartunk egy gépjárművet esztétikusnak vagy kevésbé annak? Ha vonalvezetése kellően határozott? Vagy éppenséggel a gömbölyűségek dominálnak? Ha feltűnő a lakkozása? Vagy elegánsan áramvonalas? Esetleg csupán arról lenne szó, hogy az esztétikai minősítés a kocsihoz kapcsolódó személyes megítélésből táplálkozik?

És egy autó szépe…

Annyi bizonyos, hogy a szépségideál mindig is a különböző korszakokra jellemző ízléstől függött. Kétségtelen, hogy a mindennapok világában – szemben a művészetekkel – az esztétikai megjelenés és a rendeltetés szorosan összekapcsolódik. A magas műszaki színvonalat képviselő, jól működő szerkezetek általában ritkán csúnyák: erre ma már a formatervezők külön is ügyelnek. Ám a legtöbb autóvezető – helyesen – főként az üzembiztonságra, a kényelemre, az előnyös műszaki adottságokra helyezi a hangsúlyt, s csak másodsorban törődik a külsőségekkel. Érdekes azt is megfigyelni, hogy talán a „begyűrűző” nosztalgiahullám hatására kezdjük újból felfedezni a régebbi típusok szépségeit, és a régi idők járműtalálkozója sokak számára nemcsak a muzeális értékű kocsik ügyességi versenyét, műszaki, ipartörténeti érdekességét jelenti, hanem szemet gyönyörködtető látványt is. Ily módon a szépség nagyobb „szóródást” mutat, mint korábban. Nem feltétlenül az a legmodernebb, ami a legszebb: nagyobb teret kap az egyéni megítélés, a tetszés, s nemegyszer találkozhatunk szélsőségekkel is. (Az egyéni ízlés olykor kifejezetten ízléstelenségbe csap át, ami az autó típusához nem illő lakkozásban, rikító külső és belső díszítőelemekben nyilvánulhat meg.)

A Fiesta erőforrására és más fődarabjaira épített szép autó: a Microsport, a hírneves Ghia formatervező műhely torinói stúdiójából

Köztudott, hogy sokan úgyszólván családtagként kezelik járművüket, becézik, beszélnek hozzá, s e tekintetben nem mindegy: milyen partnerral találja szemben magát az autós. Ha a kocsinak ugyanis előnyös „jellembeli” tulajdonságai vannak, biztonságot sugároz, nem áraszt unalmat, akkor apróbb szépséghibák sem esnek túl nagy súllyal latba. Ellenkezőleg. Szakértők szerint manapság mind a nők, mind a férfiak kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a szépségnek. Legalábbis – ami az autó vonalait illeti. Nem baj, ha a hátulja kissé szélesebb, de a súlypont ne legyen túl magasan; nem baj, ha a kocsi ad magára, azaz jó színben van, de a kozmetikumokkal bánjon azért csínján a gazdája.

Egy közvélemény-kutatás szerint a kupé-kocsikat általában szebbnek tartják, mint a limuzinokat. A kupé tervezői kezdettől fogva ügyeltek arra, hogy vonalvezetésük elegáns legyen, az autó sportos, nemesen nagystílű benyomást keltsen. Egyesek szerint a kupé életerőt, dinamizmust sugároz, sőt rangot kölcsönöz használójának. Lehetséges, hogy az előkelőség és a szépség az autónál édestestvérek?

A századelőn még teljesen lényegtelennek tartották az áramvonalasságot, ám az eleganciát aligha lehet elvitatni pl. az 1901-ben készült Georges Richard-féle kupétól (1. kép). Az 1912-ből származó Panhard-Levassor városi kupénál a kor divatjára figyelhetünk fel: a sofőr – ellentétben gazdájával – nyitott térben ül (2. kép). A második világháború után lendült fel a kereslet e kocsik iránt. Ekkor a bogárhátút tekintették kiindulási alapnak, példa rá a Karmann-Ghia-féle típus (3. kép). Napjaink kupéi kevésbé barokkosak, a tervezők inkább a praktikusságot, a légellenállás törvényeit tartják szem előtt. (4. kép: egy 1982-es évjáratú Scirocco.)

Az automobilok konstruktőrei persze nem tetszés szerint alakíthatják a négykerekű formáját, hiszen ezerféle apróságra kell tekintettel lenniük, a műszaki követelményekre, kényelmi, piaci szempontokra, s nem utolsósorban a futószalagra, a gyártástechnológiára. Ha a sok tényező közül csak egy is a háttérbe szorul, odaveszhet az autó egész formatervezése, s ezzel a „szépsége” is.

Toronyi Attila