Fél pár cipő, ugye, csak egy cipő. Ezért mondom, hogy fél pár T-vel közlekedem, vagyis egy T-vel, holott az előírás egy pár; minden autós tudja, hogy az egyiknek elöl, a másiknak hátul kell lennie. Az én Zsigulimon azonban csak hátul van.
Semmi megfontolás nincs benne. Az elöl levőt elmosta az idő, hogy finom legyek. Igazából: a kisebbik fiam sehogy sem nyugodott bele, hogy ősz halántékú apja tanulóként rója az utat, pedig a fiai is tanulók – általános iskolában. Eleinte piszkálgatta, kaparászta a T ragasztószalagját, aztán darabkákat tépett le róla, lassan hiányzott a fél alsószára, megkurtultak a szárnyai. Kezdtem restellni, hogy még a betű is rossz ezen a T-s kocsin. Egy nap aztán teljesen hiányzott az elülső T. A fiam tagadja, hogy ő tette volna. S ki másra gyanakodjam?

Ezekkel sok mindent előlegeztem T-s korom történetéből. Akár szánalmat keltek vele, akár mosolyt, nevetést, gúnyos fintort váltok is ki, bizony tény: a kezdet idején kiraktam a betűt. Önbecsülésem nem éppen nagy volt – igaz, sorstársaim szerint indokolatlanul, mert a csepeli tanfolyamon Kresz-ből, műszakból és vezetéstechnikából simán átmentem a vizsgán. A vezetést is csak hat órával toldottam meg, tehát harminchat órát vezettem. Noha széltében-hosszában ismert az a tapasztalat, hogy vizsga előtt mindenki annyi órát vezessen, ha már benne a korban, ahány éves.
Mindez javamra szólna, ha az élettapasztalat nem intett volna óvatosságra a vizsgákkal és oklevelekkel szemben, hiszen ezek birtokában is lehet bukdácsolni az életben. Ami sokkal kevésbé ajánlatos a fővárosi vagy az országúti közlekedésben. Akartam tehát a T-t. Hogy lássák, ez csak mazsola, ez okozhat meglepetéseket.
Hatoljunk beljebb a tudati mélységekbe! Három hónap telt el a vizsgám után, hogy ismét kocsira ülhettem. Mellesleg szólva, lenne egy javaslatom, amivel nyilván több kezdő vezető kérését tolmácsolom. A Kresz szerint a T-t csak a jogosultság megszerzése után eltelt egy esztendeig szabad feltenni, utána külön engedélyhez van kötve. Holott köztudomású, hogy sokan hónapokkal, sőt fél-háromnegyed év múltán jutnak kocsihoz. Tehát a jármű megvásárlásától, vagyis a tényleges vezetés megkezdésétől kellene számolni az egy esztendőt.

Nekem tehát újból gyakorolnom kellett a vezetést, és hát bejáratni a kocsit. Egy derék nyugdíjas gépkocsivezető társaságában. Ezek a napok életem mélypontjai voltak. Egy napig kísérőm vezette a kocsit, másnap az országúton már én, s kiderült, hogy rozsdásak a mozdulataim, főleg nem tudok idejében, gyorsan visszakapcsolni, zajos motorféket használok, túl erős vagy túl gyenge gázzal indulok, nem tudok eléggé messze tekinteni.
De nem annyira ettől keseredtem el, mint attól, hogy „nem jól kormányzom”. Amit az Intézetben tanultam, az – mondta a kísérőm – kiagyalt, mesterkélt módszer. Bal kéz a tíz órán, jobb kéz a két órán! Nem, ő megmutatta, hogy ölbe tett kézzel kell vezetni, nem fárad el a karunk, tehát más órák érvényesek a kormányfogásban. Zavarba jöttem, elvesztettem a vizsga adta kevéske öntudatomat, és úgy nyúltam a kormányhoz, mintha tüzes vas lett volna. Aztán hirtelen megmakacsoltam magam: miután újra elolvastam az Autó-Motorban megjelent vezetéstechnikai tanácsokat, kijelentettem, hogy a mai előírásokhoz tartom magam. Így elhidegültem kísérőmtől, de nem szakítottam vele, mert vezetés közben negyvenéves tapasztalatairól beszélt, s mindig tiszteltem a professzorokat, még ha néha nem is értettem egyet velük.
Ezeken a napokon még nem volt T-m. Persze, hogy többször rámdudáltak, persze, hogy rámtekintett és kezével alvást mutatott a közlekedési rendőr, amikor lassan kanyarodtam be a háta mögé. Ilyenkor kísérőm ujjain felet mutatott azoknak, akiknek feltűntem. Fél vezető vagyok, fél tudású, meg félek is! Izzadtam, pirultam, egyre nehezebben viseltem el megfelezésemet. Akkor inkább a T!

Döntésemmel csalódást okoztam kísérőmnek, aki sosem ült ilyen betűs kocsiban. Kezét most már gyakrabban tette a kézifékre, ezzel buzgalmam és öntudatomat fékezte le. Hiába erősítettem magam azzal, hogy elmondtam neki vizsgaeredményemet. Megmutatta kitüntetéseit, amelyekkel munkáját jutalmazták, s megint „kisfiú” lettem. Úgy próbáltam felülkerekedni, hogy a főváros legcifrább forgalmi pontjaira hajtottam, hogy ne csak én féljek. Egyszer aztán mérgében átvette a vezetést és akkor ért az a szerencse, hogy egy rossz makadámúton, induláskor neki is leállt a motor! Tapintatból ugyan nem mondtam semmit, de kezdtem reménykedni magamban. Reméltem, hogy majd dicsérni fog. Sajnos, nem ez történt meg. Ekkor forgalmaztam meg magamban azt a véleményemet, hogy mazsolából válhatok nemesebb gyümölccsé, de a hivatásosak elismerését sosem vívom ki.
Azért a növekvő forgalomban csak megférünk együtt! Ha valamiért mégis különösen hálás vagyok kísérőmnek, az a közlekedés emberi oldala. Egy példával: ne csak a másik kocsit, a többi járművet lássam, hanem a benne ülő vezető arcát is. Arról hamarább leolvasom, hogy mit fog cselekedni, mint magáról a járműről. Időt, tájékozódást nyerek! Így is van, bár a helyzet így bonyolultabb, mert sok nem tetsző vezetői jellemvonást látok az arcokon, fölényt, lekicsinylést. De biztatást, udvariasságot is.

Nálam tapasztaltabbak tudják, hogy a közlekedésben van valamiféle osztályozás a kocsik márkája, a vezetők jelleme, a gépkocsik rendeltetése (taxi, teherkocsi stb.) szerint. De az osztályok legalacsonyabbika, a hierarchia legalsó foka azoké, akik T-t viselnek. Szépen alárendeltem magam ennek a törvénynek, még mennyiszer éreztem azt, hogy egyenesen borsot törnek az orrom alá! Ha a balatoni országúton előztem – személyautókról van szó! –, az illető az esetek nagy részében nem nyugodott bele. Addig iparkodott, míg el nem hagyott. A fiaimban ilyenkor ágaskodott az öntudat. S ha lemondóan intettem, felsóhajtottak: Jaj, apa!… Ám sikerült több ízben megmutatnom egy-egy kocsit, amely megelőzött, hogy – az sem jutott messzebbre… Szerencsére megálltak egy-egy frissítőre. A lényeg: a fiúk meggyőződtek arról, hogy nem érdemes túlságosan sietni.
A gyalogosok egyáltalán nem tisztelik a T-t. Nem is félnek tőle. Nem baj, a betű elvégre nekem is szól. A baj, hogy erről mi, T-betűsök néhány ezer kilométer után elfeledkezünk, és másik irántunk tanúsított óvatosságából fölényt akarunk kovácsolni.
Nem akarok ezek közé tartozni. Inkább felteszem előre is a betűt. Hálából. Hiszen sokat köszönhetek neki.

Koródi József