Imponáló megjelenésű, hatalmas méreteit lendületes designnal ellensúlyozó szabadidő-terepjáróban suhanok – aszfalton ugyan, de abban a tudatban, hogy nincsenek előttem korlátok, leküzdhetném a Szaharát vagy az őserdőt is. Automatikus klímaberendezés tartja a beállított hőfokot, az i-Podra letöltött kedvenc számaim szólnak Hi-Fi minőségben, színes képernyő mutatja az útirányt, szintszabályozós légrugózás és hőszűrő, hangszigetelő üvegezés kímél meg a külvilág kellemetlenségeitől. A 400 lóerős motor, az automatikus váltómű és az állandó összkerékhajtás jóvoltából sportrepülőgépekéhez fogható sebességgel haladok, miközben egész elektronikus arzenál gondoskodik arról, hogy el ne szálljak. Fantasztikus, mit hozott a műszaki haladás, szédítő elképzelni, hogy mit hozhat még. Hát akkor, indítsuk be a fantáziánkat!
Százötven év
Százötven esztendeje már gőzhajók szelték a tengert, kiépülőben volt a vasút, már dolgoztak iszonyúan füstölgő gyárak, de a civilizált ember még meglehetősen közel állt a természethez. Többnyire gyalog vagy lovas kocsin járt, alig volt gyorsabb kőkorszaki elődeinél, és gyakorlatilag helyhez kötött életet élt. A technikai fejlődés nagy látnoka, Verne Gyula előre látta a tengeralattjárót, a repülőgépet és a holdutazást, de még az ő képzelőereje sem volt elég annak megsejtésére, ami ténylegesen bekövetkezett. Az ugyanis nem a francia álmodozó, hanem egy kőkeményen realista amerikai nevéhez fűződik. Henry Ford megvalósította az automobilizmust. Rájött, hogy tömegcikké teheti az addig néhány gazdag játékszerének számító gépkocsit. Egyszerűen gyártható és használható típusokat hozott ki, s bevezette a futószalagos termelést. De ki veszi meg ezt a rengeteg autót? Fordnak erre is megvolt a válasza: – Egy részüket a saját munkásaim, mert jól megfizetem őket és olcsón adom a kocsit! Rengeteg autót adott el, egyedül a T-modellből 15 milliót, s ennek mélyreható következményei lettek. Ford kerékre tette Amerikát, azóta az autó az amerikai ember lába, a gépkocsi elárasztotta a földrészt, megváltoztatta a városképet, nemcsak puszta jelenlétével, hanem azáltal is, hogy járda és közvilágítás nélkül épültek ki településrészek, de ami még fontosabb, megteremtette és kielégítette az egyéni motorizált helyváltoztatás iránti igényt, egyben létrehozta annak nagyipari hátterét és piacát. Európa egykettőre felzárkózott. A gyalogos, lovas kocsis emberből autós lett, fogyasztói társadalmakká lettünk, történelmi szempontból egyetlen pillanat alatt. Ma félmilliárd személyautó fut világszerte, és évről évre csaknem negyvenmillió újat állítanak forgalomba. Nem mind olyan hiper-szuper természetesen, mint amilyenről szó volt a bevezetőben, de azért egyetérthetünk, hogy még a ma normálisnak számító kocsik komfortja és sebességpotenciálja is kényeztető luxusigényt elégít ki, amilyet, főképp ennyire tömegesen, Verne Gyula sem tudott vagy mert elképzelni. Az ipari országok lakója számára természetes, hogy autóval viszi óvodába a gyereket, azzal jár ő maga dolgozni, vásárolni, kirándulni és utazni. Bécs kétórányira van Budapesttől, az Adria ötre. Uramisten, mi lesz újabb százötven év múlva? Mind az – akkor már – hétmilliárd földlakónak lesz autója, Bécsbe pedig félóra alatt érünk?
Gyűlnek az árnyak
Így történhetne, ha fennmaradhatnának az eddigi fejlődési irányok. Csakhogy… Csakhogy maga az autó és az autózás, illetve az a gazdaság, amellyel kölcsönösen létrehozzák és fenntartják egymást, rablógazdálkodóan meríti ki bolygónk kincseit, pusztítja az életfeltételeket. Naponta sokmillió hordóval termelnek ki abból a nyersolajból, amelynek létrejöttéhez évmilliók kellettek. A szakértők jóslatai csak abban térnek el, hogy hány évtizedre elegendő az ismert, illetve reménybeli készlet – évszázadokról nem beszél senki. Ebből az iszonyú mennyiségű szénhidrogénből, miként az autók millióiba beledolgozott anyagból is, környezetszennyezés lesz, amelynek aggasztó következményei máris jelentkeznek. Úgy tűnik, hogy a 60-as évekre tehető az automobilizmus aranykora. Akkor már kényelmesek, gyorsak és üzembiztosak voltak a kocsik, benzinkutak és szervizek eléggé sűrű hálózata állt rendelkezésre, jók, de mai szemmel nézve üresek voltak az utak, s hírből sem ismerték a sebességkorlátozást. Az akkori autók megfeleltek az akkori igényeknek és követelményeknek, képességeik maradéktalanul kihasználhatók voltak, akinek volt egy jó kocsija, az császárnak érezhette magát. Ennek egyszer s mindenkorra vége. Miközben az egyszerű családi járművek csúcssebessége is meghaladja a 180-200-at, egyre lassúbb forgalomban araszolunk, s a német autópályák kivételével mindenütt 130-as vagy még alacsonyabb korlátozás van érvényben – s épp most vetődött fel komolyan az ötlet, hogy az EU-ban, fogyasztáscsökkentési okból, vegyék vissza 90-re a megengedett tempót. Még csak javaslat, de elgondolkodtató!
Manipuláció
Az aggódó hangok azonban elvesznek a fogyasztói társadalom reklám-zenebonájában. Valósítsd meg magad, korlátokat nem ismerve éld ki vágyaidat – a természeteseket és a mesterségesen felkorbácsoltakat egyaránt! Vásárolj autót – személyes ismertetőjegyet, férfiasságot illetve nőiességet, élményt, kalandot vásárolsz vele! Lelkiismereted nyugodt lehet, termékünk környezetkímélő és takarékos. Folyamatosan fejlesztünk, felelősségteljesen gondolkodunk, célunk a fenntartható fejlődés! Persze, sántít az egész. Igaz, hogy egyre magasabb a motorok hatásfoka, de az autók nem kevesebbet, hanem többet fogyasztanak, mert közben kétszer olyan nehezek és gyorsak lettek. Igaz, hogy az egyes autók emissziója töredéke az egykorinak, félmilliárd motoros jármű mégis a Föld vírusa. Igaz, hogy néhány autógyár környezetkímélően működik, és gondol a roncsok majdani feldolgozhatóságára, de attól még mindent elborít a hulladéklavina. A “legzöldebb” nem valamelyik melldöngető skandináv márka, hanem a Csepel és a Rover, mert ezeket már bezárták. Igaz, hogy fenntartható a fejlődés, de csak annak az adott vállalatnak az esetében, amelynek igazgatója éppen szónokol a részvényesek közgyűlésén – s aligha sokkal tovább, míg hivatalban van a magabiztos úr. Aztán jöhet a végkielégítés és az özönvíz! Csupa összefüggéseiből kiragadott kis részigazsággal traktálnak minket, amelyek összessége azonban kolosszális hazugságot ad ki. Ezt hívják manipulációnak. Vétkes benne az autós sajtó is, velem együtt, ezért szögeztem le, hogy minden egyéb írásom ezzel a mostanival együttesen érvényes.
Jövőkép
Mi várható? Ha hiszünk az autógyártóknak, akkor csak annyi lesz a változás, hogy előbb-utóbb átülünk hidrogénüzemű autókba, amelyek üzemanyaga korlátlan mennyiségben állítható elő vízből, megújuló energiaforrások segítségével nyert villanyáram segítségével. A kipufogógáz nem más, mint vízgőz – kell ennél tisztább? Műszakilag megoldottnak számít az egész, jómagam nem egy tüzelőanyag-cellás autót vezettem már, s a becslések szerint tíz év múlva kereskedelmileg is versenyképes lesz a hidrogénautó, a hozzá szükséges infrastruktúrával együtt. Csakhogy sántít ez is. Mondjuk, sikerül eléggé gyorsan elterjeszteni a tüzelőanyag-cellás autót a legfejlettebb országok nagy vásárlóerejű rétegei körében. Még ez esetben is kötve hiszem azonban, hogy húsz év múlva ilyenen jár majd a nyírségi ember. Ő majd az akkori benzinárat fizeti – ha tudja. Egyébként a jövőautó-prototípusok egytől egyig személyautók. Kamionokról szó sincs. Pedig azok viszik a platójukon a modern gazdaságot. Ha leállnak, annak mélyrehatóbb következményei lennének, mint egy pusztító háborúnak: semmi sem lenne olyan, mint korábban. Még az autót elutasító fundamentalista zöldek is meglepődnének, mi minden hiányozna a boltokból, és mekkora világválság következne be. Nyilvánvaló, hogy nem számíthatunk az elmúlt százötven év fejlődésének folytatására. Az automobilizmus kora, legalábbis a számunkra jelenleg ismert formájában, mindazzal együtt, amit magával hozott, lejáróban van. Nemcsak valószínűtlen, hanem kizárt, hogy áldásaiból és átkaiból hozzánk hasonlóan részesüljenek azok az országok, amelyek eddig kimaradtak belőle. Elül ez a hullám, mielőtt őket is elérné. Az, hogy milyen lesz mobilitásunk a belátható jövőben, nem elsősorban műszaki, még csak nem is gazdasági kérdés. Attól függ, hogy milyen világpolitikai konfliktusokat hoz magával az olajár egyre elviselhetetlenebb emelkedése. Borús tehát a jövő, mi pedig elmondhatjuk magunkról, hogy volt szerencsénk az emberiség történetének abban a néhány nemzedéknyi, amúgy végtelenül érdekes korszakában élni, amely elpazarolhatta a múlt kincseit és felélhette a jövő lehetőségeit. Ezek az én nézeteim, amelyeket a technika és azon belül az autózás ötvenévnyi megfigyeléséből szűrtem le. Nem szándékom senkire sem rátukmálni őket, inkább önálló gondolkodásra buzdítok. Mindenki kialakíthatja álláspontját, eldöntheti, hogy a maga részéről maradéktalanul kihasználja az adódó lehetőségeket, vagy némi önkorlátozással megpróbál hozzájárulni az elkerülhetetlen elodázásához. Érdekel, mire jutottak. Várom hozzászólásaikat honlapunk Fórum rovatában, a Jövőkép topicban.
