A déli forgalomban indultunk el a Hősök-terének végállomásáról a GF-378. rendszámú, 1-es autóbusszal. Irány: Kelenföld, Etele tér. Ez egyike a leghosszabb útvonalaknak, 8 és fél km, amelyet 27 megálló tarkít’. Vajjon hányszor kell kupplungoznia Miklós Bélának, aki mellé beültünk, hogy beszámolhassunk olvasóinknak egy autobuszvezető izgalmas munkájának egy órájáról.
Gyors fejszámolás: ha nem kap sehol tilosat, nem ugrik a busz elé egy elszánt öngyilkosjelölt, akkor pontosan 2268-szor tapos a kupplungpedálra ha naponta hét fordulója van. Ehhez nyugodtan lehet még néhányszáz taposást számítani, mert, amint útközben elmondta, az autobuszvezetők 1. számú közellensége, a fegyelmezetlen pesti gyalogjáró gondoskodik erről, közvetlenül ezután a kismotorosok következnek, majd a kerékpárosok, húzókocsik és végül a lovaskocsik zárják be a díszes sort, akik miatt kupplungozni kell – műsoron kívül.

Mintegy végszóra cammog ki a Jókai-tér felől egy lovaskocsi, amelynek bakján, villámhárítóként, magasba tartott ostorral, fensőbbséges nyugalommal ül a kocsis és villámló szemekkel szuggerálja a buszt, miközben – szemlátomást – csendes imát mormol ajkai között. (De lehet, hogy káromkodott?) Vezetőnk fékez (szó nélkül), majd … újra gázt ad. Ebben a pillanatban, ugyancsak a Jókai-tér felől kilő egy „Topolino” (AD-737) és huss elcikkázik a MÁVAG-trambusz bulldogorra előtt. Kérdőleg nézek a mereven előre figyelő Miklós Bélára. Várom az indokolt „áldásosztást”. Elmaradt. (Csak nem szégyenli magát előttem?)
A Sztálin-téren tilosat kapunk. Fék. A sikos aszfalt ellenére a sok tonnás kék elefánt nem korcsolyázik. Amikor ezt szóváteszem büszkén dicséri a kocsit.

Jó vezetni a trambuszt

– Minél jobban van terhelve, annál stabilabb. Nem győzöm a panaszkodó fiataloknak mesélni, hogy milyen nehéz fizikai munka volt régen a „Jendrassikok” vezetése. (Így nevezi a régi típusú autobuszt.) Birkózni kellett a kormánnyal és a fékkel. Hiába tapostam deszkáig a pedált, ment az vígan tovább. – Majd magyarázólag fordul felém. – Három napig nem én jártam ezzel a kocsival és tessék, most nincs alapgázom!
Valóban nagyon pörög a motor. Ez pedig üzemanyagpazarlás, no meg a motornak sem üdülés a magas fordulatszám.
Zöld a lámpa. Vajpuhán indul a GF 378-as. De mintha túlzottan húzatná meg az elsőben, majd a másodikban. Közlöm vele észrevételemet. Igaz, hogy már 22 éve vezet buszt, mégis meghallgatja a véleményemet és a következő indulásnál a Vörösmarty-téren rövidebb huzatás után teszi be a másodikat és a motor rángatás nélkül veszi fel a gázt. Szinte látni, hogy örül az eredménynek. De rövidesen elborul az arca. A keskeny Váci-utcában, kis kocsit húz előttünk egy ember. Az úttest baloldalán várakozó kocsik sora áll. Előzni nem lehet. Az utasokkal csurig terhelt busz pedig ott döcög a kocsi után. Végre szabad az út. Felzúg a MÁVAG-busz motorja, de vezetőnknek ismét a fékbe kell lépnie. Lovaskocsi ballag előttünk.
– Teccik látni? Ez ellen kéne tenni valamit. Ugy tudom, érvényben van erre valamiféle tiltó rendelkezés, de nem nagyon tartják be.

Hogyan lehet időt nyerni kockázatok nélkül

Apró mozdulatok, alig észrevehető cselekedetek bizonyítják, hogy ki a jó vezető. Vonatkozik ez Miklós Bélára is, aki például, a Szabadsághídra gördülése előtt egy villanásra oldalt kitekint. Van is miért. Az AA-325. Renault (az Állami Autóműszaki Intézet tanítványaival) merész „testcsellel” a busz elé vág. Ki tudja, miért, a Renault szinte lépésben gurul fel a hídra. Előzni nem lehet, mert már a síneken követjük a sofőr-ujoncokat. Megfigyelésem szerint Miklós Béla óvatosan és lassan hajt. Kíváncsi vagyok, hogy tudja betartani a menetidőt ilyen vezetéssel. Meg is kérdezem tőle.
– Most, itt a Bartók Béla-úton, megeresztem egy kissé, hiszen itt gyenge a forgalom. Meg aztán igyekszem jól kihasználni a helyzeti adottságokat. Ha pirosan kapok, akkor már jóval előbb elveszem a gázt és úgy ügyeskedek, hogy mire odaérek, zöldet mutasson a lámpa. Így takarékoskodom a fékkel. A megállónál elsőbe kapcsolva várom a kalauz csengetését. Ezzel időt takarítok meg. Teccik látni – csap át másik témába –, eddig minden megállónál meg kellett állni.
Valóban, mind a 27 megállónál volt le- és felszálló.
A kocsiban már alig ül néhány utas. Közeledünk a végállomáshoz. Nézem az órát, amikor befordulunk az Etele-térre: 30 perccel ezelőtt indultunk el és a menetidő 35 perc. Miklós Béla lelép a kocsiról és nagy évezettel rágyújt egy Kossuthra. Meg is kérdezem tőle, hogy megelégedett-e az életével.
– Hát hogyne. A fiam rövidesen Kossuth-akadémikus lesz. Jelenleg vidéken szolgál, csapatnál. Kislányom, alighogy elvégezte az iskoláját, azonnal állásba került. Tisztviselőnő. Hogy én hogyan élek? Mondhatom, hogy jól. Reggel fél 5-kor kelek és úgy 1 óra felé indulok hazafelé, a családomhoz Zuglóba. Szépen megélünk, jól élünk. Célját látom az életnek…