Beckett fenti című művét olvasván – ahogyan az egyetlen szereplő, a nyakig homokba süllyedt nő előtt megelevenedik a múlt – én is elgondolkodtam. A monodráma hatására átalakult bennem a kép, és a beásott nő helyett egy közlekedési dugóba került autó jelent meg. A többi autó, mint élettelen akadály, homokként szerepelt, csak ennek a vezetője élt, s a szerencsétlen embernek – és természetesen az autónak – felelevenedett a múltja.
Földöntúli élvezet
Az autós a dugóban arra gondol, amikor a régi szép napokon egyedül haladt az országúton, s csak egy-két óránként találkozott másik járművel. Az autó nem ment gyorsan – persze csak mai értelemben –, de akkor a leggyorsabb hintókat és a jó lábú kerékpárosokat is megelőzte. Az utazás ezen az önmagától futó kocsin földöntúli élvezetet jelentett. Hát még a vezetés. Amint finom szökkenéssel elindult a feldübörgő lóerők hatására és puhán gördült, futott gumis kerekein, s a kormánykerék elfordítására engedelmesen kanyarodott. Úgy érezte a vezetője, nincs ennél nagyobb passzió a világon.
Eleinte a fantaszták használták, s csak később – miután kigyógyult a gyermekbetegségeiből – vették birtokukba az urak. A tömegeknek az okozta az élvezetet, hogy nézhették ezeket a csodákat. A szerencsésebbek még tolhatták is a bedöglött autókat – ilyenkor volt alkalmuk közelről szemügyre venni –, s amikor pörögni kezdett a motor, úgy érezték, hogy az életrekeltésében nekik is részük volt.
A régi szép napokon még a gyógyszertárakban, drogériákban vásárolták az autósok a benzint, és boldog volt az a boltos, akinél „tankoltak”. Később gomba módjára szaporodtak a benzinkutak, s ezek versenyezve az árakkal, benzinblokkal és különböző kedvezményekkel vonzották a vásárlókat, pedig akkor a benzint még kézzel pumpálták. Az autós, erre emlékezve, eközben arra gondol, hogy most mindenütt borravalót várnak és mennyi gondot okoz az autó fenntartása. A régi időkben különböző címen engedményeket adtak: hitelbe és részletfizetésre lehetett autót kapni. A feltalálók szinte naponta alkottak valami új csodát. Megjelent az ablaktörlő, a szivargyújtó, a fűtés, és az autó elérte a bűvös százkilométeres sebességet. Az autók elkezdtek elérhetők lenni az átlagemberek számára is.
Vihar
És az autós – volt bőven parkolóhely – közvetlenül az üzlet vagy a kávéház előtt állhatott meg kocsijával. Aztán elérte az autósokat is a földet megrázó vihar: a második világháború.
Nálunk is bevonultatták a civil autókat, méghozzá tulajdonosával együtt. A jómódúak sofőrt fogadtak, hogy ne nekik kelljen bevonulniuk. Az állástalan gépkocsivezetők eleinte örömmel fogadták ezt a munkalehetőséget, amikor azonban sokan közülük nem tértek vissza, ilyen célra nem lehetett embert kapni. A sofőrök úgy gondolkodtak, jobb munkanélkülinek lenni, mint hősi halottnak. Ebben az időszakban Európa összes autógyára – még az amerikai General Motors érdekeltségébe tartozó Opel és a kölni Ford gyár is – csak háborús célokra termelt. A háborús követelményekre alkalmatlan „leprás” autókat hagyták csak magánkézben. Ezek viszont egy hónapra csupán tíz liter benzint kaptak.
„Aranykor”
Amikor végre elvesztettük a háborút, úgy látszott, ismét a régi szép napok következnek. Megindult az újjáépítés, s az autó azoké lett, akiknek a háza előtt hagyták a katonák, vagy akik bevontatták az udvarukba és lelket tudtak lehelni belé. A tulajdonviszonyok azonban nem maradtak sokáig ennyiben. A pénzes, pontosabban az „aranyos” gazdagok kilószám adták az aranyat vagy a budai villát a háborút végigszolgált veterán autókért, amelyek úgy-ahogy működtek. Akik pedig nem adták el kocsijukat, azok sem jártak rosszul, mert fuvarozással is csillagászati összegeket kerestek. Igaz, rátartással szabták meg a fuvardíjat, mert mire hazaértek, a pénz jó esetben már csak a felét érte. Az értelmesebbjei ezért inkább egy aranyláncdarabkát kértek, amelyet a szebben tartott fogóval a kialkudott hosszúságban csíptek el. Ez volt az „aranykor” az autó történetében.
Ezt követően ismét felhő borult a szép napokra. A fordulat éve után ugyanis be kellett szolgáltatni az állam részére a nehezen rendbehozott, sok esetben csak a tulajdonosának engedelmeskedő autókat. E bölcs intézkedés következtében kevés lett a jármű, és sok lett az ócskavas. Az autókat ugyanis, mielőtt megkapta volna az állami vállalat, hónapokig rogyasztották a szabad ég alatt. Eközben nemcsak a rozsda marta őket, hanem szorgos kezek begyűjtötték róluk a műszereket és az egyéb érdekes, könnyen kiemelhető alkatrészeket, amelyekkel azután eljátszadoztak a gyerekek. Mivel akkoriban a játék hiánycikk volt.
A későbbiek során úgy tűnt, újból visszajönnek a szép napok, mert több szocialista országban is megindult a személyautó-gyártás és megszűnt az autóbirtoklás kiváltságos jellege. Elvileg mindenki vásárolhatott autót. Az „elvileg” némi árnyékot vetett ezekre a napokra, mert csakhamar odajutott az elosztás, hogy az illetékes minisztériumoknak kellett eldönteniük, ki és mikor kapja meg a hőn vágyott kocsit. Sokszor még a márka- és a színválasztás gondjaitól is mentesítették az autósjelöltet. A nagy kereslet hatására felemelték az autó, majd a benzin árát és az adót is. Úgy vélték, ezáltal csökken majd a kereslet, s az autót kereskedelmi forgalomba hozták.
Bádogcsordában
Az előzőek ellenére csakhamar ismét megindult a vásárlási láz, s már nem is hónapokig, hanem évekig kellett várni az autóra. S ez így folytatódott: áremelés, előjegyzés, s mind hosszabb várakozás. Az autók száma eközben egymillió körülire duzzadt, s kevésnek bizonyult az évi százezres behozatal. E látomások közepette a dugóba szorult autós arra gondolt: hol vannak már azok a szép napok, amikor az autósok oda mehettek, ahová akartak és bárhol megállhattak. Menni ma már csak a bádogcsordában, a többiek sodrásában lehet, megállni pedig, amikor az autó dugóba kerül. A sors iróniája, hogy ilyenkor viszont az autós nem hagyhatja el a járművét, még akkor sem, ha véletlenül éppen ott lenne dolga.
S az autós arról is elmélkedhet a dugóban: volt idő, amikor az autó jóvoltából jutott szabad levegőhöz, s összeveti, hogy napjaink hétvégéin sok ezer autós idegei károsodnak, hogy a légszennyezett autópályán sok esetben hosszú órák alatt cammogjanak le a Balatonhoz, miközben több vagon ólmot és egyéb szennyező anyagot engednek a levegőbe a mellette futó autók kipufogói.
Páros – páratlan
A dugóba ágyazott autós az előzőeket összegezve, arra gondol: hol vannak a szép napok, amikor még közlekedni lehetett az autóval, amely ma már korunk szent tehenévé vált, csak lődörög, ácsorog az úton, miközben szennyezi a környezetet, s inkább akadálya, mintsem segítője a közlekedésnek. Miközben a dugóba szorult autós gondolatsorának végére ért, már nincsenek látomásai és a dugó még mindig nem oldódik. Újságot vásárol – mert szemfüles rikkancsok ilyen helyen árusítanak, bizonyára autóra gyűjtve a pénzt – és olvasni kezd, hogy agyonüsse az időt. A lapban egy képet lát, amely egy több kilométeres autósort mutat: „Sorállás Amerikában a benzinkutaknál, energia- és olajválság, páros napokon a páros, páratlan napokon a páratlan rendszámú autósok vásárolhatnak benzint és használhatják hétvégéken a kocsijukat” – olvassa a kép aláírását. Az autós megnyugodva nyomja meg a gázpedált és elindul az időközben feloldódott dugóból, miközben arra gondol: nálunk azért még tartanak a szép napok, hisz van benzin a kutaknál, sorállás nélkül tankolhat, s lám, a dugó is megszűnt.
*
Autósunk tehát nem hal meg, mint Beckett negatív hősnője, min mélyebbre süllyedve a homokban. E látomás kicsengése optimista. Az olvasó arra is gondolhat, hogy hősünk egyszer csak megunja a dolgot, kimászik a homokból, illetve kiszáll az autóból és tömegközlekedési eszközre ül, még mielőtt megtörténne, hogy egy bécsi vagy párizsi közlekedési dugó nálunk is feloldhatatlanul megbénítja a forgalmat.
Surányi Endre
Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
