Nagy számok örvénye

Ritkán nyaralunk, de akkor sokat – szoktam mondani, ha valaki utazásainkról kérdez, kínai kalandunkat is kétéves spórolási és felkészülési időszak előzte meg. A vízum megszerzése nem volt különösebben nehéz feladat, aki hajlandó pár órát sorban állni, és igazolni tudja, hogy megvan a pénze az utazásra, már kapja is a pecsétet útlevelébe, feltéve, hogy leperkálta a 8000 forintos ügyintézési díjat.

Mivel a jegyeket már hónapokkal az indulás előtt akciósan megvásároltuk, az oda-vissza utat megúsztuk fejenként 124 ezer forintból, igaz, Bécsben hét órás csatlakozási idővel számolhattunk. Hogy ne a reptéren üljünk, bemetróztunk egy séta erejéig az osztrák fővárosba, de nem volt túl jó idő, így utólag már bánom, hogy rábólintottunk a retúrjegyek 14 ezer (!) forintos árára.

Az európaitól gyökeresen eltérő ázsiai viselkedéskultúra jellegzetes vonásait már a tízórás repülőút során megismerhettük. Utastársaink javarészt szotyizással, harákolással, valamint pillepalackok szakadatlan gyűrögetésével foglalták el magukat, miközben bámulatos tempóban és formában döntötték magukba az alkoholt. A mellettünk ülő igen kedves üzletember vörösboros viszkit és zöldteát kortyolgatott felváltva, miközben azon szorgoskodott, hogy átállítsa óráját az időeltolódásnak megfelelően. Ez röpke három óra csipogással járt.

Se jogosítvány, se bukósisak nem kell a robogózáshoz, és a szállítható személyek száma is szabadon választható. Évente kb. 60 ezren halnak meg az utakon

Delhivel és Saigonnal szemben a húszmilliós Pekingben nem kell taxisokkal hadakozni a reptéren, a 372 kilométeres metróhálózatnak köszönhetően kötött pályán közelíthettük meg a belvárost. A reptéri transzfer 900 forintot vesz ki a turista zsebéből, cserében 30 perc alatt a híres-hírhedt Tienanmen téren találhatjuk magunkat. Hogy hol a tömeg vége, csak ritkán látni, a hömpölygő emberáradat utolsó sorai az áthatolhatatlan szmogba vesznek. Régi épületek helyett inkább csak régieseket látni, a 440 ezer négyzetméteres placcot és a közepén álló Mao-mauzóleumot javarészt szocreál intézmények veszik körbe, s posztoló katonák százai vigyázzák.

Tömegnyomor: kétmilliárd vendégéjszaka évente

Gyalog közlekedni éppoly nehézkes, mint az ázsiai városokban általában, a járókelők mozgóárusok és szabálytalanul parkoló autók között próbálnak előreevickélni, néha könyökkel megtámaszkodva egymás bordáján, veséjén. Az udvariassági formákról sokat elárul az a spontán performansz, amit a busz- és metrómegállókban adnak elő a helyiek. Ha megérkezik a jármű, a várakozók egy emberként rohanják meg az ajtókat, és szabályszerűen átgázolnak a leszállni próbálkozókon. Mindegy, hogy kislány vagy nagymama jön szembe, egy gyomros simán belefér az ülőhely reményében.

A tülekedést elkerülendő számos buszmegálló kapott kerítést. Nyelvtudás nélkül igen nehéz eligazodni

A nemrégiben épített főutcán bankfiókok és nyugati világmárkák boltjai sorakoznak, egy utcával beljebb viszont már az olcsó kifőzdék dominálnak. Kutya nincs, kosz és bűz viszont igen, az éttermek tulajdonosai pedig ordítva próbálják meg rábeszélni egy jó gőzgombócra vagy tofus tésztára az arra sétálókat. A központi rész szélein motelek tucatjai várják az utazókat, közös jellemvonásuk a magas ár és a végtelenül hangos személyzet. Nincs az a füldugó, ami útját állná hat takarítóhölgy kacajának, elvégre a lépcsőkorlát reggel fél hatkor esedékes mosása sem telhet unalmasan.

A városokban soha nincs csend, éjszaka sem lehet nyugodtan aludni. Emiatt sokan küzdenek az alvászavarral, ha akad egy szabad perc, bárki bármilyen hivatalban elszundít…

Mivel a nemzetközi jogosítvány Kínában nem érvényes, a helyi vezetői engedély pedig csak bonyolult, drága procedúra árán szerezhető meg, az autózásról és motorozásról sajnos le kellett mondanunk. Hozzáteszem, utóbbira nem is igazán lett volna lehetőségünk, négy tartományt (Peking, Szecsuan, Csöcsing, Sanghaj) is érintő, közel 5300 kilométeres körutazásunk során ugyanis mindössze három nagymotort láttam. Bárhogy is, a vonat kitűnő alternatívának látszott, egészen addig, míg meg nem pillantottuk a pekingi pályaudvar jegyárusító helyiségét. A stadion méretű csarnokban 50 pénztár fogadja a jónépet, ezeknél nagyjából 100-150 fős sorok kígyóznak. Az ablakoknál egy-egy Tom és Jerry-szerű jelenet zajlik, azaz kis túlzással csak egy porfelhő látszik, amiből néha egy aktatáska, néha egy gumikalapács tűnik fel, hogy valaki fejére csapjon. Az ok roppant egyszerű, míg a sor elején álló jegyet vásárol, a mögötte várakozók tartják a frontot a tolakodókkal szemben. Szerencsére az angol nyelvű kassza üres volt, itt tudhattuk meg, hogy kilenc napra előre nincs jegy! Ennyi időnk nem volt, ezért a repülés mellett döntöttünk, a belföldi járatok egészen emberi áron igénybe vehetők.

Komoly előrelépések történtek a légszennyezés csökkentése érdekében, de a nagyvárosokban mért adatok még mindig bőven határérték felett vannak. Főként a széntüzelésű erőművek okozzák a problémát

Egyik legfontosabb megállónk Szecsuan tartomány központja, Chengdu volt, innen kapaszkodtunk fel a Kunlu hegység keleti részére. A busz kézenfekvő megoldásnak tűnt, már csak azért is, mert viszonylag jó állapotú, mellékhelyiséggel, televízióval, légkondicionálóval kényelmesebbé tett Neoplannal vághattunk neki a 336 kilométeres, 8,5 órás (!) etapnak. Mondanom sem kell, a 2000-2500 méteren kanyargó szerpentineken rémálom volt az utazás, a WC padlóján gyűlő „nedvességet” egy órán belül szétjárkálták az egész buszban, a televízió úgy ordított, hogy szigszalaggal ragasztottam le a fejünk feletti hangszórót, a klímát pedig simán 16 fokra állították. Panasznak természetesen nincs helye, az utasnak tűrnie kell, senki nem szól egy szót akkor sem, ha százzal robogunk át egy sziklaomláson, vagy kanyarban előzünk.