A 90-es évek elején a szupersportautók mellett a városi kisautók is virágkorukat élték. Óriási harc folyt a vásárlókért, a kiélezett verseny pedig arra késztette a gyártókat, hogy minél több figyelmet és persze pénzt fordítsanak saját népautójuk fejlesztésére. Az elérhető árú típusok esetében a haszonkulcs viszonylag kicsi, a megtérülést a nagy darabszám garantálja, ahhoz pedig egy eltalált konstrukcióra van szükség. A sikeres Uno Giorgetto Giugiaro munkája volt, az olaszok úgy látták, ha biztosra akarnak menni, ismét rábízzák a feladatot.

Jól döntöttek, a Punto 1993-ban valóságos szenzációnak számított, még a frissen megjelent riválisok mellett is a legmodernebbnek látszott, a legtöbb márka pedig csak évekkel később lépett piacra egy hasonló felépítésű kihívóval. Olyan jól sikerült a jövőbe látni, hogy 30 év távlatából sem avult el az egy tömbből faragott hatást keltő, gömbölyded karosszéria a műanyag lökhárítókkal és a magasan beépített hátsó lámpákkal. Belseje szintén kilógott a sorból, egyrészt a műszerfal formavilága harmonizált az előremutató külsővel, másrészt elöl-hátul annyira tágas utasteret alakítottak ki, amely nem csak megjelenésekor, hanem szintén a mai napig erős érv a Punto mellett. Az Unónál 7 cm-rel hosszabb és szélesebb, illetve 4 cm-rel magasabb volt, ráadásul 50 literrel nagyobb csomagtartót kínált.

A gyári kódolás szerint Tipo 176-os modell esetében már a biztonságra is nagy hangsúlyt fektettek, programozott gyűrődőzónákat alakítottak ki, a karosszéria merevségét jelentősen növelték. Az üléseit úgy tervezték meg, hogy a medencét stabilan tartsák egy esetleges ütközésnél, pirotechnikai övfeszítőt építettek be, a két légzsák és az ABS ott volt az opciós listán, a magasan világító féklámpák pedig több autóval hátrébb is jól láthatók voltak. A 3 és 5 ajtós változatban, 14 féle színben, 3 féle felszereltséggel és az első körben 6 különböző motorral (köztük turbós benzinessel és turbódízellel) kapható Punto óriási sikert aratott a szaksajtó és a vevők körében egyaránt. Bár az 1994-es Év Autója díjról a szabályzat szerint lecsúszott, 1995-ben az első helyen zárt a Volkswagen Polo és az Opel Omega előtt, és már az első teljes modellévben 640 000 darab talált gazdára!

Lehet, hogy a műszaki felépítése nem okozott meglepetést, az elöl-hátul független, elöl MacPherson, hátul hosszlengőkaros felfüggesztést más típusokban is használták, a Fiat mégis újra megmutatta Európának, hogy a kisautók igazi nagymestere. A 842 kg-os karosszériát még az 1,1 literes, 54 lóerős, 8 szelepes alapmotor is elfogadhatóan mozgatta, bár a jogsiszerzés után gyenge autóba kényszerített olasz fiatalok kedvéért 1995-től 6 fokozatú kézi váltót kapcsoltak hozzá, hogy kicsit fickósabb legyen. Nem vitás, hogy az 1,2 literes, 73 lóerős vagy az 1,6 literes, 88 lóerős (Sporting) motor vonzóbb alternatíva volt, de a 90-es években többen választották az alapmodellt, tehát fontos volt, hogy jól teljesítsen. Aki több mint a másfélszeresét áldozta rá, már a piaci bevezetés kezdetén megkaphatta az Uno Turbo i.e. Racing 1,4 literes motorjával felszerelt, 111 helyett 133 lóerős GT csúcsváltozatot. 0-ról 100 km/órára 8,0 másodperc alatt gyorsult fel, és elérte a 200 km/órát. A hot hatch-ek között átlagos vételárat a sportfutómű, a blokkolásgátló, a 14 colos könnyűfém felnik, a színre fújt külső tükrök, a küszöbtoldatok és a fényszórómosók is indokolták. Sportülés is járt hozzá, de felárat csak a bőrbelsőért kértek. Bár a tervek között egy még izmosabb Abarth változat is szerepelt, végül örökre álom maradt. A Punto rajongói azonban legalább annyira szeretik az 1,2 literes, 86 lóerős Sportingot, mint a GT-t, mert ez volt a széria egyetlen 16 szelepese, és nem csak a hangja, az ereje is olaszos volt! Valós körülmények között nem sokat számított, hogy 11,4 másodperc alatt sprintelt 100 km/órára, és csak 175 km/óráig gyorsult.

Szintén a dolce vita szimbóluma volt az 1994-ben csatlakozott kabrió változat, amely jellegzetes hátsó lámpáit kézzel vagy akár elektromosan mozgatható vászontetőre cserélte. Európa legolcsóbb nyitható tetejű autója ugyan nem volt egy egzotikus sportautó, mégis már az első nyáron 12 000 példány fogyott belőle, a 2000-ig kapható modellből összesen 55 000 darab készült. A Bertone tervezésű és gyártású Puntót az 1,2-es, 58 lóerős és az 1,6-os, 88 lóerős benzinessel vezették be. Utóbbit 1997-ben a 86 lóerős 1,2-es váltotta le, ahogy a zárt karosszériák esetében is. A frissítés nem volt jelentős, új színek és dísztárcsák jelentek meg, egy kicsit változtattak a lökhárítókon, belül új kárpitok és sötétebb műanyagok jelezték az aktualizálást. A kereken 20 másodperces gyorsulásával nem különösebben sok hívet szerző 1,7 literes, 57 lóerős szívódízel lekerült az árlistáról, és a 69 lóerős alá a turbófeltöltő megváltoztatásával bevezettek egy 63 lóerős belépő dízelt.

A 6 év alatt 3 429 000 példányban eladott első generáció kifejezetten megbízható konstrukció hírében állt, a részben galvanizált karosszériának köszönhetően viszonylag sokáig elviselte a téli sózást, nem csoda, hogy még ma is látható az utakon. A fillérekért megvehető, és ami annál is fontosabb, fenntartható közlekedési eszközre vágyók körében továbbra is népszerű, hiszen a Puntóban egy jól használható és szerethető kisautót ismernek meg.