Milyen volt a Jugoszláv autótúra? – kérdeztem öreg barátomat, gondolva: legyek túl a kötelező beszámoló meghallgatásán. Meglepetésemre barátom nem a várt szövegbe kezdett, hanem csak ennyit mondott:
– Jól mentek a dolgok, amíg szuszogni nem kezdett a motor.
– És mitől szuszogott? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel.
– Mint kiderült, kiköpte a gyertyát. – felelte.
– Csak úgy kiköpte? – kérdeztem most már kíváncsian.
– Mivel megszakadt valami a menetben vagy mi a fenében.
Ahogy tovább kérdezgettem, a falumbeli parádéskocsis képe jelent meg előttem. És amint ő szokta, kiböktem: – Szóval megdöglött a Bodri kutya.
Értetlenül nézett rám. – Hát az meg mit jelent?
– Még gyermekkoromban hallottam egy történetet, amely a láncreakció vagy a dialektika korabeli változata, ahol a lényegtelen jelenség a végpont. Figyelj csak:

A hazaérkező földesúr megkérdezte a vasútállomásnál váró kocsisától, hogy mi történt, amíg nem volt otthon. – Semmi különös – szólt le a bakról a kocsis. – Illetőleg: megdöglött a Bodri kutya.
– A Bodri? És mitől?
– A sok lóhústól, ami onnét adódott, hogy a szerencsétlen páriák bentégtek az istállóban.
– Mitől gyulladt ki az istálló? – kérdezte az úr izgatottan.
– Hát a kastélyrul terjedt át a tűz – felelte a kocsis.
– Most már elég volt ebből a hátrafelé topogásból, kezdje az elején, és mondja el, mi történt, de szaporán.
– Úgy vót, hogy a fiatal méltóságosasszony az édesanyja ravatalánál leverte a gyertyatartót, ettől meggyulladt a függöny, a berendezés, a kastély, a többit meg már tudja az úr – fejezte be az öreg.
– No, most már érted? – folytattam. – Hát eszerint mesélj.

– Ismered a kocsim. Amire azt mondtad, adjam el, míg nem késő. Tévedtél, nem volt különös baj vele. Igaz, szétrobbant a sebességváltó, de azt garanciával megcsinálták. Bár autómentővel kellett Bécsbe vinni „Mókuskát”, mármint az autót, így legalább hasznosan vettük igénybe az esedékes hároméves valutakeretet. Ennek sem a kocsi az oka, hisz te is mondtad, valami zörög a váltóban. Volt még a szelepszárragadás, ez nem lett volna baj, ha a hengerben lógó szelep nem pont a felfelé jövő dugattyút töri össze. Hát ilyen a véletlen.

A másik kaszabolás akkor volt, amikor figyelmeztettél, hogy cseréltessem ki a vezérműszíjat, mielőtt átugrik és felaprítja a dugattyúkat és miegymást. Húsz-harmincezer forint értékű apró hibákkal, amelyek különböző körülmények között, mint például az alagút közepén jelentkeztek, érkeztünk a csúcsra, az utolsó „semmiséghez”, amikor „Mókuska”szuszogni kezdett. Tudod – folytatta – rendellenes hangok, szagok idegesítenek, mert ezekután mindig jött valami nagyobb baj. Te ugyan azt írod, ilyen esetekben álljunk meg, de akkor hogyan jutunk tovább. A pukkanásra viszont azonnal megálltunk. Ilyen még nem volt. „Mókuska” köpött már vizet, benzint, olajat, kormot, tüzet, de gyertyát még soha. Amikor visszacsavartam a gyertyát, nem tudtam meghúzni, örök forgóra változott. Gondoltam, egye fene, ez az ő baja. Ismét indítottam, s a motor megint kiköpte, mármint a gyertyát, a szuszogást félelmetes hörgés váltotta fel. „Mókuska” sántikálva, s mint mondám, hörögve, erőtlenül elindult. Gondoltam, nem kínzom tovább, hisz itt a Lóri barátunk a kocsijával, majd elvontat.

Ismered Lórit? Most vett autót, hogy a nyugdíjas évei kellemesebben teljenek. Azért tartott velünk, hogy ha valami történik, ott vagyok én. Nagyon megörült, hogy ő fog vontatni, így legalább ezt is gyakorolja. Kötelünk kettő is volt, úgy értem, amikor kezdtük a vontatást, mert a végére a sok kötözéstől már egynek is rövid volt. Vacak anyagból csinálhatják ezeket a vontatóköteleket, mert folyton elszakadtak. A baj a kötésnél kezdődött. Te írtál valamit a vontatókötél rögzítéséről, s mint később kiderült, azt írtad, hová ne kössük. Azt kell írni, hová igen, én így is értelmeztem. Ezért került a kötél a lökhárítóra, amely az indulásnál le is szakadt, szerencsére nem az enyém, hanem a Lórié. Ez egyébként a dinamika igazságtétele, mert Lóri egy nagy ugrással indult.

Amikor a lökhárító teljesen leszakadt, hozzáférhetővé vált a tartórész, ehhez erősítettük a kötelet. Ezután jöttek a kötélszakadások. Miután Lóri megtanult indulni, én pedig menetközben úgy fékezni, hogy ne lazuljon meg a kötél, a szakadások megszűntek, a kötél pedig megvastagodott az egymást érő görcsöktől. Végül egészen jól ment, sőt élveztük ezt az összmunkát igénylő műveletet. Lóri büszke volt a kocsijára, hogy csak néha forrt a vize, és csak alig észlelhető volt a kuplungcsúszás, a kocsiban terjengő ferodószagot is kellemesnek találta. Azt mondja, sohasem felejti el a tanultakat, azóta is úgy indul, mintha vontatna, és megállásnál a kormányba kapaszkodva várja a koppanást hátulról. Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy a megállásoknál néha a fenekébe futottam

Ilyen szórakoztató és tanulságos események közben nem tűnt hosszúnak a fél napos út a szervizig. Itt szakavatott kezek lekapták a hengerfejet, és elküldtek egy maszekhoz, aki azonnal megcsinálta. Néhány óra múlva ismét minden a helyén volt. Amikor a szerelő már huszadszor tekerte körbe a gyertyakulcsot, kezdtem magam rosszul érezni. Arra a megállapításra pedig, hogy a jó menetet perselyezték, elsötétült körülöttem minden egy pillanatra, amíg rájöttem, hogy a hibát én okoztam. Az történt ugyanis, hogy a szerelő megmutatta, hogy az első gyertyamenet ugrik át. Ezt én is tudtam, a bajt az okozta, hogy fordítva adtam a hengerfejet az esztergályos kezébe.

Gondolhatod, mit éreztem, amikor ismét a leszereléshez készülődtek. Még az volt a szerencse, hogy várni kellett, míg elcsendesedett a röhögés a műhelyben, a perselysztori hallatára. Közben jött valami nagyokos, és becsavart egy hosszúmenetű gyertyát mondva, hogy lent van ebben még ép menet is, közben forgatta a főtengelyt, hogy nem éri-e el a dugattyú, és azt mondta: „A többit már Budapesten is meg tudják csinálni.”

Látod – fejezte be barátom – nem lehet tudni, mi mire jó, mindig tanul valamit az ember. „Mókuskához” persze azóta nem nyúltam. Kitűnően viselkedik, kár lenne elbabrálni.

Amikor félénken javasoltam, nem gondol-e arra, hogy „Mókuskát” jó lenne kicserélni valami baráti országban gyártott autóra, amit nem kell Bécsbe vinni javíttatni, felháborodva válaszolta:
– Hogy jönnek azok a „Mókuskámhoz”! Köztudott, hogy azokkal mennyi baj van.

Surányi Endre