Az Alfa Romeo sajtómegnyilvánulásai szerint mindegyik autójukban sportszív, azaz „cuore sportivo” dobog! Higgyünk neki, és próbáljuk meg kitalálni, hogy melyik modell milyen sportág képviselője. Vitathatatlan, hogy a V6-os nem lehet más, mint duzzadó izmú, egy-egy százméteres sprintre kiadós reggelit bekebelező vágtázó. A dízelek a fáradhatatlanul, egy szál zsemlén a világ végéig elnyargaló maratonistákat juttatják eszünkbe. Hát a márka nagy újdonsága, a kétliteres, közvetlen befecskendezéses JTS benzinmotor? Ez bizony középtávfutó! Nemcsak azért, mert hatótávja valahol középen van a szomjas V6-os és a koplalós dízelek között, hanem azért is, mert majdnem tartja a tempót a vágtázókkal, ugyanakkor közel olyan gazdaságosan osztja be erejét, mint egy hosszútávfutó.

Kétely és meggyőzés

Az igazat megvallva nem sokat vártam tőle a sajtóinformáció alapján. Közvetlen benzinbefecskendezéssel mások is próbálkoztak az utóbbi időben, elsősorban a fogyasztás és az emisszió leszorítása céljából – de az elért eredmény nem nyújtott valódi kárpótlást a kissé visszafogott teljesítményért. Még senkit sem láttam, akit fellelkesített volna egy ilyen „szegény keverékes” motor. Pont ez kellett egy Alfába? Persze, állítják, hogy „alfásan” használták ki az elvben rejlő lehetőséget, de akkor is… Szóval kicsit szkeptikusan közelítettem hozzá, de már a puszta formájától, a felfrissített karosszéria nemes arányaitól és ragyogó részleteitől kezdtek meginogni tartózkodásom bástyái. Az első néhány kilométer után aztán végképp romba dőltek. Egy nap múlva beleszerettem az autóba. Úgy is maradtam. Ez a motor ugyanis fenomenális! Például meg lehet vele tenni, hogy gázadás nélkül, alapjáraton elindulunk és felkapcsolgatunk ötödikig, amikor is 23 km/órával gurul az autó. Ekkor finoman odalépünk, és egyetlen, folyamatos, eleinte szerény, majd viharos, de még a végén is élénk gyorsítással megyünk fel 220-ig. A 2.0 JTS igazából egy benzin- és egy dízelmotort egyesít magában. Olyan alacsony fordulatszámokon járhatunk vele, mintha dízel lenne, 1500 és 2500 között remekül autózgatunk városban, országúton és sztrádán. Azonnal, határozottan ugrik meg, egyszerűen nincs értelme visszakapcsolgatni. Szinte úgy érezni, mintha nagyobb lökettérfogatú automata kocsit vezetnénk. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy ahol egy dízel elkezd fulladozni, majd eléri alacsony plafonját, tehát valahol 4000-nél, ott ez simán pörög tovább, 7000-ig. Kanyargós úton ne pörgessük, semmit sem nyerünk vele, a piros mezőt csak akkor közelítsük meg, ha gyorsan szeretnénk utazni. Ha van mennyei autózás, akkor ez az!

Napi edzés

Az autós természetesen azt szeretné, ha a kocsija sportos lenne, ő maga azonban megmaradhatna kényelmes polgárnak. Hát, az Alfa 156 azért tőle is kíván némi lemondást, részvételt az edzésprogramban. Utastere inkább való karcsú atlétáknak, mint hájas szumóbirkózóknak, intim kuckó ez, nem pedig tágas hodály. Elborzaszt a gondolat, hogy hátul kelljen benne ülnöm, mondjuk Rómáig, vagy akár csak az Alfa városáig, Milánóig. A csomagtartó beosztó gondolkodásra szorít: ami felesleges, az maradjon otthon! Kétely esetén az is, ami talán jól jönne azért. Tetőcsomagtartó? Lehet, de olyan lenne, mintha stafétabot helyett koffert vinne körbe a 4×100-as váltó… Utánfutó? Végső soron versenylovat is foghatunk szekérbe… Szóval ez nem igazán a praktikum autója, inkább szól a szívhez, mint a ridegen mérlegelő elméhez. Ezt hangsúlyozza a berendezés is. A látótér közepében csupán két nagy kerek műszer, a sebesség- és a fordulatszámmérő. Az egyéb kis kerek órák a középkonzol felső sávjába kerültek, a pilóta felé fordítva. A volán tenyérbemászó, a váltókar eléggé precízen jár, a kidolgozás és a minőségi hatás jó átlagos. A Distinctive változat felszerelése kimondottan gazdag, és ehhez a tesztkocsiban bőrülés, kormányról vezérelt Bose rádió, napfénytető és komfortcsomag járult.

Ár-érték

Korlátozott használati értékű, aránylag nagy értékvesztésű „szívautóért” akkor sem kevés nyolcmillió forint, ha remekül megy és stimmel a felszerelés. Mit kapunk még? Elsősorban nagyon agilis, élnénk menettulajdonságokat, tüneményesen könnyed kanyarodást, kezes viselkedést, az alfázás bizsergető gyönyörérzését. A motorhang jó, erőt sejtet, de nem erős, autópályán viszont idővel kissé terhessé válik némi hangnyomást keltő brummfrekvencia. Piros (persze Alfa-piros) pontot érdemel a gyújtásra kötött világítás – nem felejthetjük el bekapcsolni a fényszórót, amelynek fénye egyébként kiváló. Végül, visszatérve a közvetlen befecskendezéses benzinmotorokkal kapcsolatos bevezetésre: szerencsére nem a fogyasztásra hegyezték ki a gép jellemzőit, ezért megy annyira tüzesen, de a 10,4 liter nem oly kevés, mint a „szegény keverékes” rendszertől várnánk. Az Alfa Romeo 156 2.0 JTS Distinctive azonban megérdemel tulajdonosától annyi nagyvonalúságot, mint amennyivel ő méri az örömautózás órákká összeálló perceit.