Annyit írtak már a gazdaságos, biztonságos, szabályos, defenzív és még sorolhatnám milyen vezetésről, hogy hatásosabb lesz ha arról írok, miként nem tanácsos vezetni. Erre késztet az a megfigyelésem is, hogy az emberek szívesen teszik azt, amit nem szabad csinálni. Valószínű így alakult ki, vagy a defenzív vezetés ellenhatásaként az általam offenzívnek nevezett vezetés. Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem ennek vagy más szabályoknak az ismertetéséről vagy a magyarázatáról lesz szó. Csupán egy karcolattal szórakoztatva kívánom az „offenzív vezetés” feltalálását ismertetni. Akire hat valami írásomból, tevékenységem már nem volt hiábavaló. Aki pedig magára ismer, az merő véletlen.

Százzal futottam az autópályán, s ez nálam kivételes eset volt, mert – benzin- és autókímélés miatt – nem vezetek nyolcvannál gyorsabban. Egy hosszú teherautósor ment ugyanis a jobb oldali sávban, s ez késztetett a pazarlást okozó vezetésre. Először nem akartam hinni a szememnek, amikor a villogást láttam, majd a fülemnek, amikor ideges kürtölést hallottam. Ezt követően kételkedni kezdtem szakmai ismereteimben, hogy miként lehetséges, hogy egy IG rendszámú Zaporozsec ilyen gyorsan tud menni. A tartós kürtölést, villogást észlelve, majd a tükörből az eltorzult arcot és ökölrázást látva pedig, kétségeim támadtak autós kollégám szellemi épségét illetően. Ha ugyanis arra gondol, hogy jelzéseinek hatására majd túllépem a megengedett sebességet, kitéve magam annak, hogy engem büntessenek meg, nem lehet normális. Épp ésszel azt sem hiheti, hogy a megengedett maximális sebességgel haladó autós – már mint én, majd hirtelen lefékezek, és beállok a hetvennel haladó teherautók sorába, várva egy jótétlélekre, aki majd kienged onnan. Ehhez az elhatározáshoz nekem is meg kellett volna hibbannom, ez viszont kollégámra is végzetes következményekkel járt volna. Ő ugyanis nem tartott féktávot, mert autója defenzív mozgásával jelezte öklelési szándékát, így a fékezés következtében belém futott volna, sőt beléje, és az őt követőbe is belefutottak volna.

Veszedelmes kísérőm szellemi fogyatékosságának kétségtelen megállapítása után, még magamhoz sem térhettem, amikor vezetési bravúrján képedtem el. Már száztízzel mentem „a kedvéért”, úgy vélve, ennél többre a Zaporozsec úgysem képes, amikor egy óvatlan pillanatban jobbról két teherautó közé vágva, szabálytalan és életveszélyes manőverrel megelőzött. Ez a vezetői bravúr és a hihetetlen motorteljesítmény annyira elvette az önbizalmamat, és Citroënem f”felsőbbrendűségébe” vetett hitemet, hogy megszégyenülve besoroltam a két teherautó között szabadon maradt helyre.

Miközben a mellettem elhúzó autóktól nem tudtam sávot váltani, a poroszkálás közben eszembe jutott a néhai Magosix márkájú „magánjellegű” bérautóm. A taxaméter és egyéb megkülönböztető jelzés nélküli bérautókban az volt a pláne, hogy azt a látszatot keltették, mintha az autó egyenruhás sofőrrel együtt a bérlő tulajdona lenne. Én azzal tetéztem a Magosix előnyös tulajdonságait, hogy négyhengeres, másfél literes magyar gyártmányú motorja helyett egy ötliteres amerikai Continental-motort építettem be szerény kis gépházába. Ezzel okoztam hasonló meglepetéseket a harmincas években a Lanciáknak és Citroënoknak, mint Zaporozseces kollégám most nekem. Ha nem ismertem volna fel a négyhengeres, léghűtéses boxermotor jellegzetes hangját, éltem volna a gyanúval, hogy ez esetben is valami ilyesmi történt.

A külső sávban poroszkálva határoztam el a velem történtek megírását, s ezért utol akartam érni az ön- és közveszélyes autóst, hogy az agyamban már megfogalmazott cikkhez a rendszámot is mellékeljem. Jó ideig rohantam, majd félve attól, hogy kikészítem közel tízéves 1000 cm3-es Citroënemet, no meg a trafipaxtól, feladtam az üldözést. A szóban forgó autós mostanában bizonyára büszkén meséli, hogy egy Citroën GS nem tudta utolérni. De az is lehet, szidja a gyárat, hogy a még csak tizenöt éves kocsijának besült a motorja, vagy jobb esetben: hogy zabálja a benzint és az olajat.

*

Énrám is vonatkozik a „Hogyan nem szabad vezetni”, mert nem hagytam magam megelőzni, amikor Velence felé tartottam az M7-es autópályán, és mögöttem villogni kezdett egy Volkswagen. Idegesített a villogása, mert nem szeretem, ha mögöttem türelmetlen autósok jönnek. Az ilyenek rendszerint nem tartják be a féktávolságot sem, és aki az autós magatartásra vonatkozó íratlan szabályokat nem tartja be, az az írott szabályokat sem tiszteli. A mondás is azt tartja: hogy „aki csal, lop is”.

Nem tudtam megérteni, hogy a mögöttem jövő autós miért viselkedik így. Igaz, nem mentem nyolcvannál gyorsabban, de a belső sávban kielőzhetett volna. Ő nem ezt tette, hanem csak villogott, szorosan rámtapadva. Méregbe jöttem, és gázt adtam. A VW bogár lemaradt, mint a borravaló.

Alig állt helyre a lelki nyugalmam, a kísértetautó ismét a nyomomban volt és elfoglalta előbbi pozícióját. Most már nemcsak villogott, hanem dudált is, pedig a megengedett százas tempóval rohantam. Nem törődve a korlátozással, tovább gyorsítottam, és néhány kilométert mehettem, amikor az ajtóm ablakán a tetőcsomagtartóm gumikötelének fémkampója csattant. Egy pillanat alatt megvilágosodott előttem, hogy mit akart jelezni a mögöttem jövő autó vezetője, amit én rosszul értelmeztem. Persze azonnal megálltam. A különböző jelzőkkel illetett, most egy csapásra szimpatikussá vált kedves fiatalember, elmagyarázta, hogy kevés gumikötéllel rögzítettem a tetőcsomagtartóhoz a nyaralómba vitt ablakszárnyat, és észrevette, hogy az ablakszárny a légáramlástól emelkedni kezd. Erre gyorsított, majd jelzett  fénykürttel, amitől én gyorsítani kezdtem. Ahogyan nőtt a sebesség, mint a földről felemelkedő sárkány, úgy emelkedett az ablakszárny. Százas tempónál már várható volt, hogy elszakadnak a gumikötelek, ezért óvatosságból csak messziről követett. Végül a benzinkút után elszállt az ablak, így is majdnem kiütötte a szélvédőjüket. Ezt követően ismét utánunk eredtek, hogy megmondják, hol vesztettük el az ablakot. (És még ezeket szidtam.)

Barátságos búcsút véve elindultunk az ablakot keresni, és meg is találtuk. Szerencsénk volt abban is, hogy csak egy üvegbetét tört el a fűre szállásnál.

*

egy alkalommal én is üldöztem valakit, mert amikor kielőzött Opeljével, észrevettem, hogy nincs bezárva a gépháztetője, csak a biztosítózár tartja, és már ijesztően lebegett. Ezek a biztosítózárnak nevezett szerkezetek pedig egyáltalán nem biztonságosak. Ki tudja miért (én tudom: hogy több gépháztetőt lehessen eladni) úgy vannak megcsinálva, hogy hosszabb-rövidebb idő után kinyílnak. A felcsapódó, előrenyíló gépháztető pedig – ez is egy jó trükk – eltakarja a kilátást, és így az árokba vagy a szembejövő autóba való frontális belefutás már jön magától.

A várható veszélyeket felmérve eredtem az opelos után, akire minél inkább villogtam és dudáltam, annál inkább rohant. Bizonyára arra gondolt, hogy „az én kétezer köbcentiméteres autómat csak nem hagyom egy fele akkorától kielőzni. Mégha Citroën is az a vacak.”

Tehát úgy reagált a jelzésekre, mint én előzőleg. Sőt, túl is tett rajtam, mert meglengette a karját, de nem iránymutatás céljából, ahogyan fiatal koromban jeleztem az akkori Kresz előírása szerint, hanem azt mutatta félkézzel, amit egyébként két kézzel szoktak. És milyen az élet. Mint látni fogják ez volt a szerencséje.

Először azonban látnom kellett, hogy isten nem ver bottal, hanem a mutogatást azzal büntette, hogy egy erősebb széllökés felcsapta a gépháztetőt. És most lép közbe a szerencse: a leeresztett ablak, ahol üldözöttem kidugta a haragtól vörös fejét és így éppen idejében pillantotta meg az utat.

Kiugorva az autóból, majd nekem esett, hogy én hajszoltam bele a versenyzésbe. Alig tudtam meggyőzni, hogy az ő érdekében rohantam utána. Azoknak az autósoknak, akiknek elölről nyílik a gépháztetőjük, azt ajánlom, csinálják azt, amit én is. Még egy biztosítót készítettem, igen egyszerű módon. Egy békebeli erős nadrágszíjamat csatoltam a gépháztető keresztmerevítőjére, amelynek másik végét a motorkiemelő horoghoz rögzítettem olyan hosszúságban, hogy a gépháztető a vízszintes helyzetnél magasabbra ne tudjon felcsapódni. Gyakori eset ugyanis, hogy a vezető csak leengedi, de nem zárja be a tetőt, hogy még úgyis ki fogja nyitni, mielőtt elindulna. (Ez pótbiztosítással is előfordulhat.) Vagy egészen, vagy sehogy a helyes jelszó, amely vonatkozik a gépháztető, az ajtók, a csomagtér zárására, a kézifék behúzására, a csavarok meghúzására és még sorolhatnám tovább.

Mivel a „hogyan nem szabad vezetni” mindhárom története a sebességtúllépésről szól, még egy tanulság kívánkozik ide, hogy honnan veszik a bátorságot az ilyen „autósok” a sebesség nagymérvű túllépéséhez. Erről eszembe jutott kedvenc alapviccem. A hőbörgős apa, amikor gyermekei „szalonképtelenül” beszélnek, így szólt a feleségéhez: „Nem tudom, hogy a gyermekeim honnan a …-ból veszik ezeket az ordenáré szavakat.”

Surányi Endre

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!