Záróra. Zorán alaposan átvizsgálta a Volkswagent

Tulajdonképpen a legjobbkor érkeztünk. Ezt persze arra értem, hogy Zoránt egy-két héttel az előtt sikerült elcsípnünk, mielőtt átvenné saját Passatját. Mi mutathattuk meg neki a tutit. Egy zenekari próbán kezdtünk, Zorán a barátaival tréningezett. Az ügy másik főszereplője, a TDI Passat az utca túloldalán várakozott. Rövid beszélgetés, szevasztok, táska ide, kabát oda, s már nyílott is a Volkswagen ajtaja. Zorán otthonosan pakolt.
– Most is egy Passattal járok – mondja a hazai unplugged műfaj koronázatlan királya, majd a háta mögé mutat egy kissé koszos, méregzöld VW-ra. – Van egy Mercedesem is, de ezt az autót többet használom – folytatja, s a következő pillanatban már osztja is első parancsait az új Passatnak. Bemelegítésként mindjárt szóvá teszi a vezetőülés kényelmét, oldaltartását és beállíthatóságát, szóval le a kalappal.

Emlékek
– A TDI motorral kapcsolatban egyébként már vannak tapasztalataim – folytatja mondókáját, miközben kollégám megkéri, kapcsolja be a biztonsági övét. (Fotózás, népnevelés, no meg persze a szabályok.) – Szóval egy ilyen motorral szerelt Audit már volt szerencsém vezetni, és meg kell hagyni, igen jó emlékeim vannak. Nyugat-Európában jártunk, s a nagy távolságok miatt ugye tankolnunk is illdomos volt, ám azt sehogy sem értettem, hogy egy ilyen teljesítményű autó miképpen fogyaszthat csupán 5-6 liter gázolajat. Szóval meggyőzött, bár az igazi azért a nagy és erős benzines marad.
– Ebből és az iménti gyorsításból arra következtetek, hogy szeret tempózni.
– Ez pontosan így is van, ha lehet, akkor haladok. Nem szeretem az indokolatlan totyorgást, ha van rá hely, nyomom a pedált. Megpróbálok ritmusosan vezetni, azt viszont nem értem, hogy sokan még a lehetséges sebességi maximumot sem érik el, hanem 40-45 kilométeres tempóval sétálgatnak. Ha ezek az emberek egy kicsit frissebben és dallamosabban (naná!) vezetnének, valószínűleg dugóból is kevesebb lenne. Mindenki tud magára vigyázni, tehát azt is el tudja dönteni, hogy siessen-e vagy ne.
Zorán, mint érintett vásárló, alaposan kivesézi a Passatot. Meglepően „combosan” gyorsít, közben pedig a motor hangját és a fordulatszámmérő mutatóját figyeli. Hiába, a Műszaki Egyetem diákévei nem múltak el nyomtalanul.
– Az kimondottan jó, hogy van benne fordulatszámmérő, egy ilyen műszer nagyon kell.

Foglalkozási ártalom. Zorán autójában 10-15 CD áll bevetésre készen, zene nélkül tehát egy tapodtat sem!

Röntgen
Szusszanásnyi időre megállunk, s amíg mi tankolunk, Zorán a motorháztető alá néz. A kocsi orrára támaszkodik és valósággal szuggerálja a 110 lovas olajost. A motor után a csomagtartó mustrája van soron. Az eredmény – a kissé körülményesen megoldható visszacsukás dacára is – pozitív. Egy elégedett mosoly kíséretében indulunk tovább.
– Az új Passatja is ilyen lesz?
– Nem. A legerősebb benzinest választom, s hozzá automata sebességváltót. Rengeteget vezetek, főleg városban, úgyhogy’ nekem az automata a legmegfelelőbb.

Zorán a taxisokat megszégyenítő biztonsággal kanyarog a lágymányosi utcákon, a próbateremhez látszólag bekötött szemmel is visszatalálna. Egy-két bosszantóan rövidre hangolt lámpa a kényszerű várakozás közben jó alkalmat ad autós múltjának feltárására. Egykoron volt négykerekűit minden különösebb gondolkodás nélkül lajstromba veszi.
– Az első autónk egy fehér színű Opel Kadett volt, melyet a nyugaton élő rokonainktól kaptunk. Ezt még édesapámmal és Dusánnal közösen, amolyan családi „jószágként” használtuk. Emlékszem, akkoriban még igazi közönségsikernek számított egy ilyen autó, sokan a csodájára jártak. Az Opel után egy 1200-as Zsiguli, majd egy 124S-es torinói Fiat következett. Szerettem őket. Az olasz után egy 1500-as Lada jött, aztán sorrendben három Mercedes, végül pedig az a parkolóban hagyott Passat.
Célbaérésünk előtt Zorán még egy-két pillantást vet következő autójának előfutárára. Az új Passat – úgy tűnik – meggyőzte őt. Az alkalmi tesztvezetést a „köszönöm szépen, viszontlátásra” stílusú búcsúzás helyett egy jópofa történettel zárja le a gitármágus.
– A hetvenes években történt, valahol egy kis falu határában. Zenészekkel mentünk, a dobos vezetett, majd egy katonai GAZ hirtelen elénk vágott, s ez elég volt ahhoz, hogy az árokba perdüljünk. Komolyabb sérülést szerencsére senki sem szenvedett, de a sofőr orrából és a hátul ülő Zalatnay Cini lábából csörgő vér látszólag súlyossá tette a helyzetet. A házaikból kirohanó emberek pillanatok alatt körénk gyűltek, s csodák csodájára nem azzal foglalkoztak, hogy esetleg kinek mi baja lehet és kell-e segíteni, hanem a legfontosabb teendőjük az aláírások begyűjtése volt. A szó szoros értelmében a vérünket adtuk a nemes ügyhöz.

Szabó Róbert
Fotó: Balogh Róbert