Cilike autózik – folytatásos rémregény

Anyáink és nagyanyáink kedves olvasmánya volt Tutsek Anna leányregénysorozata, a Cilike. Szólt egy ifjú leányzóról, akivel mindig megesett valami. Ha tortét sütött, szénné égett (mármint a torta), ruhát varrt – hozzávarrta a kötényét, ha teniszezett, nem az ütővel verte a labdát, hanem a labdával az ütőt. Mai Cilikénk autózik. Megesik vele sok minden, még az is, hogy nem tilosban parkol, még az is, hogy megadja a jobbkéz-szabályt – bár az ilyesmi csak kivétel.
Az ő történeteit beszélem el az alábbiakban.
Két megjegyzés: 1. Nem a hölgyeket akarom sérteni vele. Vannak férfi-Cilikék is. 2. Ha netán valaki magára ismerne Cilikében – merő véletlen. Világ Cilikéi bocsássatok meg nekem! Szeretlek benneteket!

Novobáczky Sándor

Vigyázz, ha megjön a kocsi!

1. FEJEZET
amelyben Cilike a bájos, huszonegynéhány éves, szőke pesti leányzó értesítést kap, hogy megjött az autója, és azt a Merkur telepén átveheti. Efeletti izgalmát alig tudja titkolni.
Igen, megjött az értesítés. Cilike átveheti Polski 126-os autóját a Merkur Csepel-szigeti telepén. Cilike szívéhez szorította a hivatalos értesítést és könnyezett. Tehát megjött az ő várva várt kocsija. Jogosítványa már van. Megszolgálta. Hatszorosan is. Kétszer elméletből. Négyszer gyakorlatból.
Nem ő tehet róla, hogy a vizsgáztatók be vannak rúgva. Folyvást az a dilijük, hogy az ember kacskaringózva vezesse az autót. Hátrafelé. Slalomozva, ahogy ők mondják. Hát nem és nem! Ő nem fog a kedvükért girbegurbán vezetni. Sorra döntögette azokat a kirakott izéket. Az egyik vizsgáztató megkérdezte: mondja kisasszony, nem zavarják magát azok a bóják?
– Dehogynem – mondta Cilike – vigye el az útból, nem tudok tőlük rendesen vezetni…
Végül is megvolt a jogosítvány. Minek köszönhette? Talán szent Kristófnak, az autósok védőszentjének… Talán a szerencsének… De leginkább annak, hogy a slalomozásnál mérgesen eltökélte: már csak azért is megcélozza a bójákat, és kidönti sorba valamennyit. Most persze még véletlenül se tudta egyiket se eltalálni. Átment a vizsgán. Ekkor érlelődött meg Cilikében a fordított antik görög filozófia: az embernek csak erősen kell akarni valamit és el is éri. Az ellenkezőjét.
No igen, ott tartottunk, hogy megjött az értesítés: mehet az autójáért a csepeli telepre és hazahozhatja. Cilike azt gondolta: ez nagyon jó, most már csak azt kellene tudnom, 1. hol az a Csepel? És 2. hogy kell hazahozni egy autót! Nem lévén jobb megoldás kéznél, lement a közeli taxiállomásra és megszólított egy ott állomásozó taxist.
– Bácsi kérem, kivinne Csepelre?
– Én neked nem vagyok bácsi – mordult fel a huszon-egynéhány éves sofőr. – Hiszen te se lehetsz sokkal fiatalabb nálam…
– Hozzám képest te egy Matuzsálem vagy! – sóhajtott Cilike. – Nekem ugyanis mindössze kéthetes a jogosítványom.
– És mi dolgod Csepelen?
Cilike elbeszélte miről van szó. Hogy át kell vennie az autóját.
– És hogy hozod haza? – kérdezte a taxis.
– Én sehogy. – Felelte az ifjú hölgy. – Majd te hazahozod. Megfizetem.
– És mi lesz közben az én taximmal? – álmélkodott amaz.
– Figyelj ide – javasolta Cilike – Te itthagyod a taxit. Mi ketten beszállunk egy másik taxiba. Kivitetjük magunkat Csepelre. Ott én kifizetem a másik taxit. Te bejössz velem a kis Polskival hazáig. Aztán beszállsz egy harmadik taxiba, elviteted magadat a te taxidhoz. Én kifizetem neked a te taxidat, a másik taxit, a harmadik taxit, meg az álláspénzt. Tudsz követni?
– A te taxidba… az én taximba… az ő taxijába… – dadogta a sofőr. – Nem értem, de az elgondolás nem rossz…
És kinyitotta a szomszéd taxi ajtaját. Cilike beszállt. Elindultak Csepel felé. Akkor még nem tudta, hogy életének új szakasza kezdődött, tele izgalommal, kalanddal, mesébe illő autós élményekkel.
Amint megérkeztek a telepre, erősen dobogott a szíve. Kivágta a taxi ajtaját és röpült volna befelé. Egyelőre azonban nem tudott röpülni, mert a biztonsági öv visszarántotta az ülésre. A taxi kivágott ajtaja pedig éppen telibetalálta a melléjük befaroló Wartburg sárhányóját.
– Maga marha, nem tud vezetni – kiáltott Cilike a Wartburgosra.
Amiből látható, hogy Cilike már szinte igazi autósnak számított.

Előzmények: Anyáink, nagyanyáink kedvelt olvasmánya volt Tutsek Anna leányregénye, a Cilike-sorozat. Szólt pediglen egy fiatal leányzóról, akivel mindig megesik valami meglepő. Mai Cilikénk autózik, vele is sok minden megtörténik. Ez a huszonegynéhány éves csinos, szeleburdi pesti leányzó imádja az autót, amelyről annyit tud, hogy – ha minden jól megy – négy kereke van és gurul. Cilike technikai filozófiája szerint, ha a kocsi megy, akkor egy jó törpe bújt bele, ha nem megy, akkor egy rossz törpe. Cilikével és az autójával csodálatos dolgok esnek meg, amint azt az Olvasó látni fogja. Most ott tartunk, hogy hősünk némi izgalmas kalandok után átvette élete első autóját, egy icipici kis Polskit.

2. FEJEZET
amelyben arról lesz szó, hogy Cilike igájába hajtja a technikát, majd pedig kiteszi a piros háromszöget.
Egyszóval: megérkezett az autó. Szerencsére másnap éppen csendes szombati nap volt, Cilike elhatározta, hogy elindul első útjára. Hová is mehetett volna máshová elsőnek, mint testi-lelki barátnőjéhez, Mónikához, akitől joggal remélte, hogy meg fog pukkadni az irigységtől. Minden simán ment. Cilikbe volt a legjobban megdöbbenve, hogy az autó elindult vele, sőt arra gurult, amerre a kormányt forgatta. Többnyire. Micsoda csodálatos találmány. Felséges érzés volt!
…
Mónika megcsodálta Cilike autóját. Vagy legalábbis úgy tett. Beültek és körbe mentek a ház körül. Közben besötétedett.
– Meg kéne gyújtani a lámpákat… – mondta Mónika.
– Mivel? – kérdezte Cilike.
– Valamit biztosan meg kell nyomni.
– Nyilván, de annyi bigyusz van ezen a gépezeten. Több, mint a lemezjátszómon… – aggodalmaskodott Cilike. – Várj csak, talán ez lesz az…
Felbőgött a duda.
– Szép hangja van – mondta Mónika. – Kár, hogy nem sztereo.
Cili megnyomott egy másik valamit, amiről az ablaktörlő virtustáncot kezdett járni. Aztán még valamit, amitől a szélvédő tele lett vízzel.
– Jé, eleredt az eső… – csodálkozott. – Pedig az úttest száraz.
– Te, ez alighanem az ablakmosó – magyarázta Mónika.
Végül mégis ráakadtak a világításkapcsolóra és kigyúltak a kocsi lámpái.
– Mégiscsak csodálatos ez a modern technika – sóhajtott Cilike, immár Móni főzte forró fekete mellett. – El sem tudtam képzelni, hogy ilyen gyorsan úrrá leszek fölötte…
A következő két-három órában megtárgyalták, kinek milyen autója van a barátnőik közül, ki az, aki megérdemli, s ki nem, s hogy mind közül Cilike autóvezetési stílusa a legtökéletesebb.
– Tudod, érzem, nekem úgy engedelmeskedik a kocsi, mint a kezes bárány – mondta Cilike, aztán hagyta, hogy kikísérjék az autóhoz. Beült és – a kocsi nem indult el. Szerencséjükre Mónika papája odahaza volt, s megállapította, mi a baj. Az akkumulátor lemerült.
– Kedveském, tudja, hogy maga égve hagyta a lámpákat? – kérdezte.
– Persze, hogy tudom. Odahaza se szoktam leoltani. Számít is, hogy pár forinttal több a villanyszámla…
A bácsi a lelkére kötötte Cilikének, hogy legalább 30-40 kilométert hajtson az autóval, közben sehol se álljon le. Azután belökte a kocsit és Cilike leviharzott a hegyről. Nem is lett volna semmi baj, ha a Moszkva tér sarkán meg nem pillantja a járdán Zolit, a fodrászt. Leállította a motort és kiugrott a kocsiból… és persze már nem tudott újra elindulni. A kis kocsi bánatosan csak ennyit mondott: – pakk… Utána mélyen hallgatott. Cili nem kísérletezett tovább. Legjobb lesz, ha hazamegyek, gondolta, holnap majd hozok segítséget. Csakhogy éppen egy kanyarban állt, a kis aranyos kocsit könnyen felöklelheti valami. Ekkor eszébe jutott a piros háromszög. Összerakta, és négy-öt méterre a kocsitól elhelyezte az út közepén. Aztán hóna alá csapta a kis disznótáskáját, lezárta az autót és hazament aludni.

Éjjel két óra volt, amikor az autón csöngetnek. Fürdőköpenybe bújt, kibotorkált, ajtót nyitott. Az ajtóban egy rendőr állt, kezében egy piros háromszöggel.
– Öné az ilyenésilyen rendszámú Polski Fiat? – kérdezte tisztelegve.
– Enyém – ásított Cilike. – És ez pont éjjel kettőkor érdekli magát?
– Inkább köszönné meg, hogy visszahoztam. Még szerencse, hogy odabent inspekcióznak és meg tudták mondani a rendszám után a címet. Hogy lehet ilyen könnyelmű?
Cilike felháborodott.
– Nekem azt mondták, ha valami baj éri a kocsit, ezt a vacakot ki kell tennem mögéje…
– De nem ám úgy, hogy kirakja az út közepére, maga meg hazamegy alukálni. Akárki elvihette volna… – mondta a rendőr, aztán elmagyarázta, hogy ha a vezető elhagyja a kocsit, akkor a háromszöget a hátsó ablakba kell kitenni…
– Jó, majd kiteszem… – morogta Cilike, mert már leragadt a szempillája. Azzal becsapta az ajtót ámuló rendőr orra előtt. Aztán bement az udvari szobába és kirakta a háromszöget az ablakba. Mikor s szemközti lakásban a hatéves Zsuzsika reggel kinézett, összecsapta a tenyerét:
– Nézd Anyu, a Cilikéhez már megjött a Mikulás!

3. FEJEZET
egyben utolsó fejezet, mely szól egy 92 oktános hangversenyről és egyéb országúti viszontagságokról.

Három hete már, hogy Cilike önállóan vezette az autóját, ám eleddig még nem hagyta el a főváros határát. Tette pedig ezt nem óvatosságból, de egyszerűen azért, mert Cilike – foglalkozását nézve táncdalénekesnő – azelőtt csak haknizni járt vidékre, akkor is a más kocsijával. Egyszer elhatározta, hogy leutazik Bivalyrekettyésre. Cilike bevágta magát a kis Polskiba, kihúzta a szívatót, gázt adott és elindult. Már fele úton járt, amikor észrevette, hogy a benzinje nőttön fogy, ekkor eszébe jutott a szívató, gyorsan visszanyomta és beállt egy benzinkutashoz üzemanyagért.
– Tele kérem… – szólt oda a kutasnak. Megtöltötték a tankját és akkor jött a tragédia. Rémülten kotorászott a táskájában, ott volt abban minden a maga rendje-módja szerint, szemceruza, szempillafesték, dezodor, ajakrúzs, arcfesték –, csak épp a pénztárca maradt otthon.
– Most mit tegyek? – kérdezte a kék overallostól.
– Azt én nem tudom.
– Itt hagyom magánál a jogosítványomat.
– Ád egy, én nem vagyok a központi zálogház. Ád kettő, maga nem autózhat jogosítvány nélkül, ád három és nem fogadhatok el egy hivatalos okmányt. Mutassa a személyijét, majd felírom a számát, a címét és elküldi nekem a pénzt…
A kutas gondosan tanulmányozta Cili személyijét.
– Maga énekesnő?
– Igen.
– Hát idefigyeljen. Kössünk egy üzletet. Én adok magának benzint, ha elénekel nekünk egy szép nótát.
– Itt a kútnál?
– Nem is a Kisstadionban. Tudja, a mi életünk elég egyhangú, itt kultúra semmi, szórakozás semmi.
– És mit énekeljek?
– Mondjuk például azt, hogy Csongrádi bíró lánya Mariska… Az a nótám.
– Nem tudom. Én táncdalénekesnő vagyok.
– Hát akkor daloljon, amit akar. De hangosan ám, mert közönség is lesz.

A kutas hívására pillanatok alatt odagyűlt mindenki. Jöttek a szerelők az épület túlfeléről, a szervizből, a benzinre váró autósok leállították a motort, még a bisztróból is előkerült néhány falusi fiatal. Cilike elfogódottan rákezdte.
– You are, you are my sunshine…
Az autósok türelmetlen arcáról eltűnt a komorság, néhányan a kocsi tetején verték a taktust, a szerelők meg rázták magukat és énekelték a refrént:
– Ju ár, ju ár máj szánsájn…
A produkciót az alkalmi közönség vastapssal, a benzinkutas pedig 12 liter 92 oktános benzinnel jutalmazta. Cilike – merthogy pénze amúgy sem volt – visszafordította az autóját Pest felé, és így tűnődött:
– Nem valami sztárgázsi, de meg kell adni, jó kis közönség volt…
Vagy húsz kilométert haladt, amikor egy ákombákommal telemázolt raliautó hajtott elébe. Egy fiatalember integetett ki az ablakon. Lassított és egyre Cilike kocsijára mutogatott.
– Ezt meg mi lelte? – gondolta. – Csak nincs valami baj az autómmal? De az is lehet, hogy rendőr – civilben. Pedig nem csináltam semmi szabálytalanságot. A ralis hol megelőzte, hol melléje került, hol hátramaradt. Egy autóscsárda mellett intett neki, hogy álljon meg.
– Valami baj van? – kérdezte ijedten a leány.
– Szállj csak ki – mondta az. – Szeretném megnézni közelebbről a karosszériádat.
– Megsérült?
A srác körbesétálta Cilikét és alaposan szemügyre vette.
– Hibátlan. Förszt klássz. Sejtettem. Gyere, igyunk meg egy kávét.
Cili most értette meg, mire megy a játék.
– Szemtelen tróger, tűnj el innen, mert szólok nekik.
Éppen egy rendőrautó fordult be a parkolóhelyre. A fiú gyorsan elpárolgott, Cili meg továbbhajtott.
– Még hogy a karosszériámra kíváncsi – füstölgött magában. – Micsoda útonállók kapnak manapság jogosítványt…
Öreg este lett, mire hazaért. Leállította a kis kocsit, leoltotta a világítást. Jóleső fáradtsággal hátradőlt az ülésen, bekapcsolta a rádiót. Éppen tánczene szólt. Azt a számot játszották, hogy „Országutak csillaga…” Büszkeség öntötte el, mert úgy érezte, róla szól a dal…

Vége

Zöldi Lajos rajzai