Hegyeshalomtól nyugatra – ki tagadná – hasonlíthatatlanabbul könnyebb autóhoz jutni, mint mifelénk. Ilyen, olyan, amolyan – olasz és angol, japán vagy nyugatnémet, új és használt, óriási választékban, minden kategóriában és minden áron, és azonnal – akár hitelre. Hát nem egyszerű – és nagyszerű?…
Egyszerűnek egyszerű –, ám mégsem annyira nagyszerű… Már mi a használt kocsi dolgát illeti. A Ringen, a fényes szalonokban új kocsit kiválasztani játszi feladat – határ csak a csillagos ég (no meg a pénztárca), az eladó megértő és udvarias. Még alkudni is lehet vele, a vevő boldogan távozik: nemcsak hogy megszerezte a vágyott kocsit, de még néhány százalékot sikerült le is alkudnia a szabott árból. Vélik legalábbis a tájékozatlan vevők. A többiek pontosan tudják, hogy valamennyi engedmény eleve be van kalkulálva az árba, és csak a balek fizet annyit, amennyi ki van írva.
Ám mi van, ha a helyzet, vagy a pénztárca nem engedi az új kocsit? Gond! De hogy ekkora, magam sem gondoltam. Főleg azt, hogy mi lesz a történet vége, amely talán otthon is szolgál némi tanulsággal.
Ám a lényegre, a kutatást természetesen a nagy cégek használtautó-telepein kezdtem. Az ismert vállalat még egyéves garanciát is ad a kocsikra, amelyeket általában új autót vásárolt ügyfeleiktől vettek át. Rendbe is hozták őket, csillognak, jól működnek. Nem csoda: a szép telepen csak a legfeljebb néhány éves, szinte kifogástalan állapotban lévőket tartják. Jó áron – ez nem az én súlycsoportom, ha ugyanis, mint külföldi, megtakaríthatom a minden kocsi árához csapott, immár 32 százalékos: „luxus”-adót – ennyi pénzért tehát már új autót is vehetnék.
Tehát:
irány a használtautó-kereskedelem…
E cégek már távolabb kínálják a portékákat, sok viharvertebb példányt is – de jóval olcsóbban. A próbánál némi gyanús zajok hallatszanak az egyébként rokonszenves Audi motorházteteje alól. „Minden kocsinak megvan a jellegzetes zaja…” hárítja el az aggodalmas kérdéseket a fürgenyelvű eladó. Az ügy függőben marad.
A többi lehetséges használtkocsi-vásár is: az eladók fejlett rábeszélőtechnikája sem tudta feledtetni a rozsdafoltokat, az asztmás motorokat.
Mi marad még?
Nézzük a hirdetéseket. Van belőlük tengernyi, naponta százával kínálnak kocsikat tulajdonosaik is, hisz többet kaphatnak értük így, mint ha kereskedőhöz vinnék. Nosza: esténként három a várost a sötét utcákon forgolódunk a többi érdeklődővel a kocsik körül. Vagy túl ócska, vagy túl drága –, végül akad egy kis Peugeot, amelynek állapota ás ára is elfogadhatónak látszik. Ez a kettes számú jelölt, a kereskedő Audija mellett van. S van még egy Opel Kadett is, neves cég telepéről. Igen olcsó, és feltűnően jól megy.
A következő lépés (a középdöntő): mint az ÖAMTC, az osztrák autóklub tagja, terminust kérek a műszaki állomáson, hogy megvizsgálhassam a „jelölteket”. Nagy zsúfoltság, de hol nincs protekció?…, amely ugyan nagyrészt feleslegesnek bizonyult. Az Audi-eladó, amikor közöltem, hogy meg akarom vizsgáltatni a kocsit, fanyalgott: hát esetleg, ha megfizetem a „hosszú utat”, meg segédje napi költségeit, neki erre sem pénze, sem ideje nincs. Magyarul: el se akarta hozni a kocsit a vizsgára, mert tudta, hogy nem megy át. No, majd a Peugeot, reménykedem másnap reggel, a tulaj készséggel vállalta a vizsgát, mellesleg igen bizalomkeltő arcú fiatalember volt. Ő azonban nem jön, egy óra múlva felhívom. Nyegle válasz: „Ja, tudja, volt, akinek vizsga nélkül is jó volt, már eladtam…” Mondanám, hogy erről értesíthetett volna, de még be sem fejezhettem a mondatot. Letette.
Ezek után
igazán kellemes fordulat,
hogy a jeles cég Kadettje pontban időre bekanyarodik a vizsgaállomás elé. Együtt járulunk az aknához, ahol tisztázzuk: nem időszaki műszaki vizsgára jöttünk (azt is végez a klub), hanem kifejezetten vásárlás előtti felülvizsgálatot kérek. „Az egy óráig is eltarthat” – közli a rokonszenves technikus és – miután kiderül, hogy nem vagyok „bennszülött”, mindjárt felvilágosít: a kocsinak most ugyan nincs érvényes műszaki vizsgája, de az nem jelent semmit, hisz a vizsga csak az alapvető közlekedésbiztonsági feltételeket érinti. Attól még lehet a motor agyonnyúzott – s ki tudja, mi történt vele mondjuk a fél évvel ezelőtti vizsga óta?
E kevéssé biztató bevezetés után emberünk a kocsi papírjait kéri, hogy megállapíthassa, egyezik-e motor-, alvázszám, gyártási év, stb. stb. Az első meglepetés a továbbiak hosszú sorában: sajnos, semmi papír nincs, talán otthon a telepen, de nem tudja, – így a cég ifjú megbízottja. A vizsgálat ezek után fokozott eréllyel folytatódik. S a fürge, szemre kifogástalan állapotban lévő, ötéves Kadett igencsak levizsgázik… Kiderül, hogy a kerékfelfüggesztés, a kormánymű nagyobb javítást igényel, a fékek azonnali felújításra szorulnak, a hűtő szintén. Hogy a feltűnően erős motorzaj csak szelepbeállítást vagy nagyobb beavatkozást igényel-e, itt nem derül ki, bár a számítógépes, korszerű vizsgálóberendezés sokat segít. Vizsgálónk ezután kalapácsával nagyokat sóz a karosszéria alsó lemezeire, s lám: az új szép vastag festék alatt lyukad a korrodált anyag…
Két teljes oldalt tölt ki a beható vizsgálat eredménye. A szakember jelzi, mit talált rendben, mit kell azonnal, s mit – várhatóan – hamarosan javítani, cserélni. Tekintettel a lesujtó eredményre, és némi gyanújára,egy aknával odébb a mérőállomásra küld –
nézessem csak meg a kocsi futóművét
is. Ha szükség volt kegyelemdöfésre, ez az volt. Mint kiderült, a derék Kadettet egy karambol során úgy megnyomták, hogy a kerékösszetartást helyesen beállítani – már nem lehet.
A leszerepelt Opel elpöfögött, jómagam pedig – ha már ilyen tanulságos volt a délelőtt – bejelentkeztem a klub ügyeletes műszaki tanácsadójához. (A tanácsadás, akárcsak a vizsgálat, a klubtagoknak ingyenes.) Nézegette a Kadett siralmas bizonyítványát, majd aggodalmaskodva fordult hozzám: „Ezt akarja megvenni?” „Most már nem” – siettem megnyugtatni, hála a kitűnő vizsgálati lehetőségnek, lemondtam e jelöltről is. A tanácsadó tapintatosan kifaggatott, hogy tulajdonképpen mire is volna szükség, hogyan is gondoltam a dolgot. „Úgy, szóval jó kocsit, olcsón. És mennyire értek hozzá, tudok-e szerelni?” Miután töredelmesen bevallottam, hogy ez irányú tehetségem – sajnos – a kerékcserére korlátozódik, baráti hangon közölte: „Uram, önnek döntenie kell. Vesz egy új, vagy egy-két éves kocsit, azzal nem lesz sok gondja, s főleg biztonságban van az élete. Ha viszont sok éveset, vagy lenyúzottsága miatt olcsót vesz – pár év alatt szinte többet kifizet rá, mint az újra, hacsak nem ért a dologhoz, és „fusizik” otthon a garázsban. Ha nem – ne tegye kockára se a maga, se a családja életét – nem szabad olcsó kocsit venni…”
Magamba szálltam és – a tapasztalatok tükrében – nem is vettem. Megtudtam viszont, hogy az ÖAMTC a legnagyobb, bécsi vizsgálóállomásán évente sok ezer sorstársam szerez hasonló (vagy persze jobb) tapasztalatokat. A kitűnően felszerelt aknákon évente
68 000 kocsit vizsgálnak.
A leggyakoribb (részben rejtett) hiba természetesen a karosszéria rozsdásodása. Egyébként az osztrák klub tagsága már 800 000 felett van, az országot behálózó száz műszaki állomás összesen 700 technikusa, segélygépkocsi-vezetője – amint a magyar autósok is tudják – óriási segítséget jelent az ország lakóinak és turistáinak, hisz Ausztria földrajzi, éghajlati viszonyai közepette sokkal több az autóközlekedési gond, mint például mifelénk.
Ha az autópiaci helyzetet, a körülményeket persze nem is hasonlíthatjuk össze, kocsivásárlási bonyodalmaim egy közös tanulsággal mindenesetre szolgáltak: óvakodjunk a kiglancolt, ön- és közveszélyes tragacsoktól – és laikus végképp ne merjen használt autót venni anélkül, hogy szakember tanácsát kérné. Mindenképpen jól jár: vagy használható kocsihoz jut, gazdaságosan – vagy olyan kiábrándító tapasztalatok érik, hogy végképp elmegy a kedve az egésztől – ami végül is, hosszú távon jelentős üzemanyag- és egyéb megtakarításokat jelent – gondoljunk csak bele…
Heltai András
