Az ausztráliai Queensland állam Brisbane városának főterén nagy tömeg állt körül egy 1974-es Ford Fairlane típusú, fekete személyautót.
„Megjósolom, hogy a mai napot úgy fogják emlegetni, mint történelmünk egyik nagy jelentőségű napját.”
Queensland állam miniszterelnökének Johannes Bjelke-Petersonnak szavait idéztük, egy mondatot abból a beszédből, amit a Horváth István-féle hidrogénautó ausztráliai hivatalos bemutatásán mondott meghívott ausztrál és külföldi szakértők, újságírók és nagyszámú érdeklődők előtt.

A nagy esemény főhelyen szerepelt az ausztrál napisajtóban és a tévébeszámolókban. A fényképezőgépek csattogása szaporább lett, amikor kinyitotta a kocsi csomagtartóját, és egy műanyag edényből jó háromliternyi vizet töltött egy kisebb tartályba. Néhány pillanaton belül a kormány mögé ült, elfordította az indítókulcsot, a motor halk, jellegzetes sípoló hanggal beindult, a kipufogócső végén enyhe gőzfelhő gomolygott, és néhány csepp víz jelent meg a cső szélén. A naptár 1980. július 14-ét mutatta.
Nagy napja volt ez a világ automobilizmusának. Az ausztrál és más külföldi újságok, szaklapok, rádiók és televíziók nagy lelkesedéssel számoltak be a termonukleáris-hidrogén hajtású autó nyilvános bemutatkozásáról. A feltaláló, Horváth István, magyar származású sydneyi mérnök sok éves kutatással létrehozott egy kis méretű, aránylag olcsó termonukleáris hidrogéngáz-fejlesztőt, s a kocsi menet közben közönséges vízből állítja elő a szükséges üzemanyagot. A szakemberek a műszerek adati látták hitték el, hogy a 8 hengeres, 4942 cm3-es, 175 kW-os (243 LE) Ford Fairlane-motor csak 1 liter vizet fogyaszt 100 km-re. Nem, nem áprilisi tréfa ez az érdekes hír, amit egy részletes műszaki cikkben is megerősít a magas színvonalú ausztrál autóújság, a Motor Manual is.

A világon egyedülálló

A magyar származású Horváth István mérnök 1972-ben kezdte kísérleteit a termonukleáris-hidrogén hajtású autóval. Mint ismeretes, a hidrogénhajtás bevezetését az nehezíti, hogy igen költséges és bonyolult a gáz tárolása, azonkívül sok villamos energiát igényel a gáz előállítása. Horváth István kísérletei ezeket a negatív tényezőket kívánták megszüntetni. „A találmány alapját szolgáló berendezés menet közben a vízből hidrogént fejleszt, a gázt egy mini reaktorban ionizálja, ezt követően a motor robbanóterében magfúzió jön létre, ami a megfelelő hajtóenergiát biztosítja” – írja a találmány hivatalos leírásának bevezetőjében.
A Horváth-féle motor eddig 1600 órán át futott, mintegy 80 ezer km-nek megfelelő úton. Ha kinyitjuk a motorházat, első pillantásra kiderül, hogy hiányzik a porlasztó és az üzemanyagszivattyú, de ugyanakkor más, ismeretlen célú szerkezetek kaptak helyet a Ford Fairlane motorja mellett. Például a benzintank átalakult víztartállyá, továbbá látható egy kis hidrogéngázpalack, a gázelőállító konverter és a leglényegesebb: a mini „reaktor”. Azonkívül még számos elektronikus vezérlésű szelep, érzékelőfej gondoskodik a kocsi biztonságos üzeméről.


A „reaktor” egy 25 cm átmérőjű és magasságú acéledény. Ebben történik a hidrogéngáz részleges átalakítása, mielőtt az belekerül a motor hengerébe. A reaktorban a gáz erős mágneses téren és sugárfüggönyön halad keresztül, aminek hatására a hidrogén plazmaállapotúvá válik. (Ionizált állapotban így alkalmas a további atomszerkezeti változásra.) A hidrogén innen a keverőszerkezetbe jut, itt veszi fel a levegőből az égéshez szükséges oxigént. Ennek vezérlése elektronikus úton történik, a motor terhelésének és fordulatszámának megfelelően. A hengerbe kerülő gáz-levegő keverékben a speciális gyújtógyertya megindítja a részleges atomreakciót, befejezve a reaktorban elindított folyamatot. A hengerben a kémiai égés vet véget a folyamatnak, mielőtt az energiafelszabadítás nem kívánatos, veszélyes mértéket öltene. A reaktorhoz tartozik egy elektronikus berendezés is, amely a folyamatos üzemhez szükséges 40 ezer voltos áramot előállítja. A reaktorral a feltaláló a hidrogén tulajdonságait változtatta meg úgy, hogy az kezelhetőbb legyen, mint az eddigi gázüzemű motoroknál a hidrogén és levegő alkotta úgynevezett durranógáz. Nagyszerűsége az eljárásnak az, hogy a hidrogén könnyebb kezelhetősége érdekében átalakítja a hidrogén atomszerkezetét alacsony hőmérsékleten. A hidrogén elégetésének fő mellékterméke a túlhevített gőz. A motor meghajtásánál így jelentkező többletenergiát használja fel a találmány a hidrogén fejlesztésére. A kipufogócsőbe kerülő gőzt egy konverterbe vezetik, amely két rész hidrogént és egy rész oxigént fejleszt belőle. Ez tulajdonképpen a természetben is tapasztalható, mint zárt körforgás. Az üzemanyag-fogyasztás csak az, ami a motorban átalakul energiává, és eltávozik a kipufogócsövön a szabadba. Pótlására vizet vesz fel a tartályból, és a fogyasztása 100 km-enként alig éri el az 1 litert. A motorházban található kisebb hidrogénpalack a motor indításához és a gázellátás folyamatosságának biztosításához szükséges. Üzeme teljesen biztos, és még balesetnél sem jelent nukleáris veszélyt.

Környezetvédő működés

A találmánynak a környezetvédelem szempontjából is nagy a jelentősége, mert a kipufogógázok semmilyen mérgező, illetve szennyező anyagot nem tartalmaznak.
Jogos az olvasó kérdése: jó, jó, de mibe fog mindez kerülni? A számítások szerint a teljes kocsi árát – sorozatgyártás esetén – kb. 20-25 százalékkal növeli a gázfejlesztő berendezés. Mivel csak a kenéshez szükséges az olaj, kiszámítható, hogy a jelenlegi üzemanyagárak mellett mennyire lenne kifizetődő a mini reaktor gyártása.
Hogy mennyire nem műszaki kacsa az új rendszerű hidrogénautóról szóló hír, bizonyítja, hogy a kőolajban érdekelt kereskedelmi körök már fantasztikus összegeket kínáltak fel a találmány megvásárlására. Lehet, hogy itt is megvalósulnak Verne Gyula bölcs előrelátásai, mint sok minden másban. Egyik népszerű regényében, a Rejtelmes szigetben leírja, hogy a vizet alkotóelemeire bontják villamos árammal és így nagy hatású, könnyen kezelhető energiához jutnak.
„Igen, barátaim, és hiszek abban, hogy egy szép napon a vizet üzemanyagnak fogjuk használni.”
A találmány gyártására és értékesítésére egy-egy multinacionális cég alakult Kanadában és az Egyesült Államokban. Megkezdték a „0”-széria gyártását, és újabb szakmai bemutatókat rendeznek torontóban és New Yorkban. Könnyen lehet, hogy ezekben a hónapokban az automobilizmust forradalmian megváltoztató találmány kibontakozásának lehetünk szemtanúi. A termonukleáris hidrogénmotor sorsának alakulásáról a későbbiekben ismét beszámolunk.

Tamás György