Rögtön 2 sportkocsit is leváltott az 1963-as Genfi Autószalonon bemutatott 230 SL, hiszen a 4 hengeres 190 SL és a 6 hengeres 300 SL utóda is volt egyben – előbbi lassú, utóbbi drága volt, az új modellt a kettő közé lőtték be. Friedrich Geiger rajzolta meg a sportkocsi vonásait, de a típusnak a becenevet adó levehető keménytetőt Paul Bracq készítette el. A jármű alapján a Barényi Béla által kifejlesztett biztonsági karosszériás W111-es limuzin adta, a padlót lerövidítették és megerősítették, de megtartották a gyűrődőzónákat.
A kortárs Mercedes-Benz típusokhoz képest feszes, a kortárs sportkocsikhoz képest kényelmes hangolású felfüggesztés jellemezte az autót, amely radiál gumikon gördült. Elöl kezdettől fogva tárcsafékeket kapott, a hátsó tengelyen a 250 SL-nél (1967) jelentek meg a tárcsafékek. A forgalmazás kezdetén az M 127-es soros 6 hengeres benzinmotor 2306 köbcentis változatát kapta a sportkocsi, a 150 lóerő 200 km/órás csúcsra és 11,1 másodperces 100-as sprintre tette képessé a roadstert.
Az 1967-ben érkező M 129-es soros 6 hengeres már 2496 köbcentis volt, teljesítménye maradt 150 lóerő, de a nagyobb nyomaték miatt a 0-100 km/óra gyorsulás ideje 10,0 másodpercre rövidült. Ebből a változatból készült kifejezetten a kaliforniai piac számára a hátsó üléssel, és így nyitható vászontető nélküli változat, amelynél csak a levehető keménytetőt adták – a papíron 4 személyes autó biztosítási díja jóval alacsonyabb volt, mint a csak 2 személyes „sportautónak”, a sivatagi éghajlaton pedig nem okozott gondot a tető nélküli használat.
A 250 SL meglehetősen rövid életű volt, hiszen 1968-ban már jött is a 2778 köbcentis M 130-as motor, amelynél már 170 lóerő volt a teljesítmény, ami 9 másodpercre rövidítette le a gyorsulási időt – a csúcssebesség változatlanul 200 km/óra. Az 1971 márciusáig tartó pályafutása során 48 912 darab W113-as Mercedes-Benz SL-t értékesítettek (230 SL 19 831 darab, 250 SL 5196 darab, 280 SL 23 885 darab).
