Valamivel éjfél után lementünk a kocsihoz. Rajtam kívül, akit eltiltottak az italtól, még Jancsi volt józan. A második emeleten leült a lépcsőre és ordítani kezdett:
– Tatbaloldalon léghegy! Orrvitorlát fel és rükkverc! – Talán még most is ott ül, ha a két lány nem szúr a hátába egy kalaptűt, amitől aztán megindult. A lányok elégedetten legurultak a földszintre, de szerencsére a kukákban elakadtak és feltápászkodtak; ők, úgy látszik, be voltak csípve egy kicsit.
No persze, hiszen szilveszter volt. Nem mondtam még?
Jancsi találta ki, hogy éjfél után furikázzunk egy kicsit és engem együttes erővel odakötöttek egy székhez, hogy ne ihassak. Csak éjfélkor oldoztak fel, és most lent álltunk az utcán és kinyitottam a kocsiajtót. Jancsi ment elöl, de felbotlott a seprűben és csak a túlsó kilincsben tudott megkapaszkodni. Egy másodperc múlva a túloldalon ült a földön, és csodálkozott: – Miért nem mondtad, hogy ez átmenő kocsi? – kérdezte, de senki se figyelt rá. A két lány az első ülésre ült, de a kormánykerék nyomta őket. Manci megúnta, hátrament és behúzta maga után Jancsit is, mert a sötétben azt hitte, kiesett a kocsipléd. A szél becsapta az ajtókat, úgy nézett ki, hogy elindulhatunk.
Kihúztam a szívatót, kinyomtam a kuplungot, benyomtam az indítót, és minden maradt a régiben. Amikor úgy negyedszerre csináltam, Jancsi felébredt és kinézett az ablakon: – Mióta jövünk? – kérdezte. Szerettem volna fejbeverni, de erről eszembe jutott a kurbli. Jó az ilyenkor télen, ámbár a kisüsti se rossz. Előszedtem a tekerőt, és néhányszor megforgattam. A kocsi derűsen himbálózott és a lányok énekelni kezdtek:
– Ujjé, a ligetben nagyszerű, ujjé a ligetben szép…!

Ekkor jött arra a pirossapkás. Szép hosszú papírsüvege volt és ha egészen átölelte a lámpaoszlopot, akkor szédülés nélkül is rá lehetett nézni. Kezében egy üres pezsgősüveget tartott és időnként jól meghúzta. Ártalmatlan szórakozás. Sajnos némi nézelődés után jobb ötlete is támadt. Aszondja: – Várgyon, majd megtolom, szakikám! – Azzal elengedte a lámpaoszlopot és odafeküdt a csomagtartó mögé. Alig tudtam eltakarítani. De tippet azért adott, és felszólítottam a társaságot, hogy szálljon ki, tolás végett.
– Kitolás végett nem szállunk ki! – jelentette be Jancsi. – Ha netán ez a tragacs megindul, amjikor nem ülünk benne, megszöksz előlünk!
– Honnan találtad ki? – bólintottam és akkor valami szöszmötölést hallok hátulról. Nézem, hát a pirossapkás tekeri lefelé a benzintank kupakját. Ugrom ki, hogy rápaskoljak a kacsójára.
– Csak megnézem, hogy van-e benne nafta? – rikoltja és minden átmenet nélkül meggyújt egy csillagszórót. – Ugyi, milyen haláli stekklámpám van – kérdi mosolyogva és előrehajol. Kirántom a kezéből, mielőtt tényleg haláli lesz, visszacsavarom a fedelet és beugrom a kocsiba, belerúgok a gázba, nyomom a gombot és a kocsi felbőg. Van isten.
A pirossapkást elnyeli a fehér kipufogóköd.

A többi már simán ment. Az Emkénél ugyan többen a vállukra emeltek és Jancsi tapsikolt: – Lepülünk! Lepülünk! – kiáltozta és én meg vártam a zuhanást. De a tömeg hátán ereszkedtünk vissza az aszfaltra. Valaki erőseb tartott bennünket a visszapillantó-tükörnél fogva. Holnap venni kell egy másikat. A körút tele volt nevetéssel, konfettivel, trombitabőgéssel és dukkórepeszekkel. Egy jancsibohócnak álcázott nagypapa verte le őket a motorházról az antennámmal, amit a markában szorongatott, miközben ütemesen kiáltozta: – Gyi csacsi, gyi csacsi, gyi csacsi!
– Irtó klassz így szilveszter éjjel autózni! – mondta az egyik lány, és én érteni kezdtem a huligánok lelkét, akik durvák a nőkhöz.
Megpróbáltam kiszabadulni a játékos tömegből, de egy fiatal pár hátul a csomagtartón át felmászott a tetőre és közvetített: – Innen a magasból csodálatos látvány tárul elénk, kedves hallgatóim! Ameddig a szem ellát, hömpölyög az életvidám tömeg, és köszönti az újesztendőt! Juci, merre vagy? – Juci ugyanis közben leesett a tetőről, egyenesen az Imbisz büfé alkalmi kórusának közepére, amely azt üvöltötte: – Úgy fáj, fáj, fáj, úgy fáj, fáj, fáj… – Nem értem, honnan tudták?
A szpíker a kocsi tetejéről riadtan ereszkedett a nője után, hallottam, ahogyan sarkát belevágta a tetőereszbe, hogy le ne essen. Valami recsegett, és a mennyezetkárpitból halkan hullott az évek pora.
– Vehetnél már egy új fűrészt, ehelyett a lepra helyett… – dünnyögte Jancsi és fejét nekitámasztotta az ablaknak. Sajnos kiesett rajta a feje, mert nem sokkal előbb valaki már bekopogott egy kockakővel ezen az ablakon, hogy: – Hét, ti nyomorult maszek népnyúzók, még ilyenkor is van kedvetek furikázni?! – Megismertem az ürgét: Rockefeller kisebbik fia volt. De hogy a kockakövet honnan szedte, sejtelmem sincs…
Elhatároztam, hogy elgázolom, de hiába dudáltam, a hatos villamos nem tért ki, és így nem volt helyem előzni, hogy utolérjem. Ő ugyanis rollerrel volt. Kiordítottam a szélvédő helyén (tényleg, az közben hová lett?): – Engedjetek fel, bérletem van!
Ettől felébredtem.
December harmincegyedike volt, délután öt óra. Kint már sötét.
Felugrottam, lerohantam az utcára, és a múlt heti havazásból a járda szélére kotort szép nagy hóbuckát rálapátoltam a kocsira. Még a lökhárító se látszott ki alóla.
Este nyájasan fogadtam Jancsit és a lányokat: – A kocsit levittem Pécelre Mariskanéniékhez, az istállóba, telelni. Ott jó meleg van neki! – mondtam és lehúztam a féldecit, tisztán, szóda nélkül.
Elvégre egyszer van egy évben szilveszter!?

Bogáti Péter