A beszélgetés a szerkesztőségben kezdődött. Arról, hogy a közlekedésben – éppúgy, mint a sakkban – nagyon meg kell gondolni minden lépést, és közben figyelni arra is, hogyan léphet a másik. Az a másik, aki lehet „gyalog”, vagy buszt, teherautót, motort vezet, esetleg kerékpáron érkezik, vagy talán éppen lovon tűnik fel. Lehetnek nehezen kiszámítható, villámgyors mozgású partnerek, vagy megdöbbentően lomha léptű játékosok…
Később, kocsiba ülve folytatódott az eszmecsere, és kértük a sakkozót: írja meg autós gondolatait. A sok nehéz játszma közötti rövid pihenőben sor került erre is. Éppen amikor a sajtóban azt írták, hogy Karakas Éva – az MTK-VM nemzetközi mestere – az 1975. évi országos női egyéni versenyen is elnyerte a bajnoki címet.

Taxival járok –, nincs kocsim. Persze nagyobb távon – ha vidékre megyek – nem közlekedhetek taxin, ez már felborítaná az „államháztartásomat”. Sokszor gondoltam, mégis jó lenne egy kocsi. A jogosítvány megszerzése, és egyáltalában a vezetés megtanulása vajon mennyi időt venne igénybe? Nagy az elfoglaltságom. Sakkversenyző vagyok – keveset tartózkodom itthon. Sok a nemzetközi szereplés.
A taxivezetőket próbáltam megfigyelni vezetés közben. Az egyik így nyilatkozott:
„Valamikor – úgy 20 évvel ezelőtt – még nyugi gyerek voltam. Ma már nagyon nehéz a volán mellett ülni. Hiába vigyázok én ha az a másik nem vigyáz. Tetszik tudni, az úgy van, hogy mások hibáit nekem kell kijavítani.” – Áradt a szájából a szó. Szidta a rossz vezetőket. Mindegyikben ellenfelet lát.
Legközelebb szófukarabb vezetőre bukkantam. Nő az illető. Csak tőmondatokban felelt. Na, ettől ugyan nem tudok meg semmit. Csupa igennel, vagy nemmel válaszolt. – Mióta vezet? – kockáztattam meg a kérdést. – Huszonhárom éve. – Szeret vezetni? – kísérleteztem tovább. – Igen. – Van saját kocsija? – Nincs. – Többet nem kérdeztem. Szótlanul haladtunk át az Élmunkás-hídon. Lejövet a lámpa megállított bennünket. Egyszer csak egy piros Zsiguli került mellénk. Négy férfi ült benne. A vezetőnő lehajtotta az ablakot. – Nem tudod, hogy itt egy forgalmi sáv van? – kiabálta, egyszerűen letegezve a zsigulis idegent. Aztán visszacsavarta az ablakot és felém fordult. – Az ilyen dilettáns marhák miatt van mindig a baj! – A lámpa még nem váltott zöldre, mikor egy másik kocsi került a Zsiguli mögé. Vezetőnk vészjóslóan az ablakhoz nyúlt. Le akarta csavarni, hogy az újabb jövevényt is „megnevelje”. – Nem tudom, mit csinálsz, ha szembetalálod magad egy teherautóval, te féleszű! – Szerencsére szép zöld lett a lámpa. Vezetőnk elindult anélkül, hogy a másik kocsiban ülő három markos férfi megérthette volna mit is mondott. Ha a lámpa nem vált és vezetőnk megismétli mondókáját, bizonyára megverik. Pedig valójában neki volt igaza. Behajtottunk a mellékutcába. Az útkereszteződésnél hatalmas teherautó állta utunkat. A vezető nem ült a helyén. – Hát ez meg mit képzel magáról? – kiabálta a taxi vezetője, – majd talán átrepülök felette? – Hja, gondoltam magamban, huszonhárom év a volán mellett, mint foglalkozás! Ez a nő megtanult vezetni, megtanulta a Kreszt, megtanult beszélni…

Szintén női vezetőhöz kapcsolódik a következő történet. – Nekem a vezetés már munka –, válaszolt kérdésemre – tíz éve vezetek. Nagyon kell figyelni, bizony nehéz. Ki kell találnom mit is akar az a másik. A kocsinak alkatrészévé kell válnom. Ugyanakkor irányítanom kell, mégpedig úgy, hogy káros következményei ne legyenek. Az előttem haladó, vagy velem szemben jövő gépkocsi vezetője is csak azt akarhatja, amit én –, balesetmentes közlekedést. Tehát udvariasan igyekszem őt és magam is segíteni. Nem ellenfelet látok benne, hanem társat – sorstársat. Megérkeztünk a tett színhelyére. Megköszöntem és közben kicsit büszke voltam, hogy a női vezető ilyen szimpatikusan nyilatkozott. A hallottakból próbáltam összegezni gondolataimat. Az autóvezetés és a sakkozás valójában azonos tulajdonságokkal rendelkező foglalkozás vagy hobbi, ha úgy tetszik sport, esetleg művészet. Aki sakkozik, teszi ezt kedvtelésből, unaloműzésből, tanulásvágyból, vagy ha versenyszerűen játszik, akkor az eredmények érdekében.
A jó autóvezető valójában sok jó sakkozói tulajdonsággal rendelkezik. A jó vezető – a jó sakkozó – meggondolt, megfontolt, adandó alkalommal találékony, nehéz helyzetekben is feltalálja magát. A sakkversenyző a vele szemben ülő ellenfél gondolatait, szándékait, terveit igyekszik kitalálni. Ugyanezt teszi a gépkocsi vezetője is, a vele egy pályán mozgó járművekkel kapcsolatosan. Természetesen nem azt akarom bebizonyítani, hogy csak a jó sakkozó lehet jó vezető vagy fordítva. Egy bizonyos –, a jó sakkozót helyzetfelismerése, találékonysága segíti a vezetésben.

Az egyik sakkmesterrel fordult elő a következő kis történet. Angliában versenyzett. Hazafelé jövet kölcsönvett gépkocsival London felé tartott. Az autópályán egyszer csak felvágódott a gépháztető. Mivel 100 km-es sebességgel hajtott, hirtelen megállni nem tudott. Angliában jobb oldali kormányos kocsik vannak, így mesterünk jobboldalt előrehajolva az útszegély vonalvezetését figyelte, hogy a sávból ki ne fusson. Legalább 300-400 méter kifutási távot kellett így tartania. Sikerült. Mesterünket lélekjelenléte mentette meg az esetleges tragédiától. Aki sakkozásra adta a fejét, az örül, ha sakktársaival találkozik, és elmondhatja legújabb sakkélményeit. Ugyanígy a kocsitulajdonos is szeret kocsijáról, vagy ehhez fűződő élményekről beszélni. Erre vonatkozóan tavaly „Az újságíró noteszéből” címen rendkívül szellemes megjegyzés jelent meg. Szó szerint idézem: „A nászút az egyetlen időszak, amikor a férj majdnem annyit törődik a feleségével, mint az autójával.”
A jó sakkozó és a jó gépkocsivezető egyik fő erénye a türelem. Ennek hiányában a vezetés veszélyes, a sakkozás eredménytelen. Sok vita folyt már arról, hogy a férfiak alkalmasabbak a vezetésre, mint a nők. A sakktábla mellett is jobban bele tudnak mélyedni a hadállás rejtelmeibe, türelmesebben mérlegelik a helyzetet, mint a nők. Erre egy érdekes eset:
Egyik tanítványom, Vili – teljes néven Vilma – versenyen játszott, ahol csak férfiak versenyeztek. Ő volt az egyetlen női játékos és jól megállta a helyét. Az első fordulóban azonban rosszul játszott. Felhívott telefonon. – Elvesztettem a játszmát –, mondta félig síró hangon –, pedig csak a huszárral kellett volna az e6 mezőre lépnem és előnybe kerültem volna. – Nem baj – mondtam bátorítólag – majd ha nyersz. – Ezzel az elhatározással ment Vili a verseny következő fordulójára. A kapuban összetalálkozott egy jóképű fiatalemberrel. Ismerősnek tűnt, valamelyik csoportban játszik, gondolta. A fiú megszólította –, ejnye kislány, de elrontotta tegnap azt a jó játszmát. – Vili rámosolygott a fiúra. – Sajnálom – mondta –, pedig nagyon jól álltam. – miért nem lépett a huszárral e6-ra? – faggatta tovább a fiatalember. Vili csodálkozással nézett a fiúra. – Maga látta a játszmámat? – kérdezte. Magában pedig azt gondolta, valóban egy férfi még más hadállásba is bele tud mélyedni, ő pedig saját játszmáján kívül mást „se lát, se hall”. – Hogyhogy láttam? – kérdezte kis sértődöttséggel a hangjában – hiszen velem játszott!

Autós vonatkozásban is vannak előítéletek a nőkkel szemben. Erre „Emberek és esetek” címmel a Népszabadságban olvastam a következő példát: „Amerikai lap írja, hogy manapság már mind nehezebb szidni a női gépkocsivezetőket, hiszen sok férfinek, fiúnak van hosszú haja. Ez történt valakivel, akit megelőzött egy másik autós. – Láttad ezt?! – dühöngött. – Fogalma sincs a vezetésről, s volánhoz ül, kockáztatja mások életét. Csakis nő lehet ilyen ügyetlen! – Útitársa megjegyzi: – De nem is nő volt, hanem férfi! – Akkor biztosan a mamája tanította!”
A mai csúcsforgalomban valóban nagy „sakkozói” türelemre van szükségük az autósoknak. A nagyvárosokban a közlekedés lassúsága sokszor juttatja eszébe a megrögzött kocsinjáróknak, hogy lábuk is van. Erről még egy szellemes kis adoma jut eszembe, amelyet valahol olvastam: „Az egyik nagyvárosban csúcsforgalom idején egy nő türelmetlenül beszól az autóbuszsofőrhöz: – Kedves uram, nem mehetnénk valamivel gyorsabban? – Dehogynem. Csak hol hagyjuk addig az autóbuszt?”

Végül –, hogy a sakkorzás és az autóvezetés hasonlósága teljes legyen – talán arról még egy két szót, hogy mind a táblán, mind az úton sokféle figura mozog: király, vezér, bástya, huszár és futó, illetve Trabant, Volvo, de lehet Porsche vagy öreg Warszawa is. Mindegyik fontos a játszmában! És aki kiszáll belőlük, attól kezdve már ő is „gyalog”.
És még egy gondolat: a kölcsönösség elve alapján természetesen a gépkocsivezetői jogosítvány megszerzése sakkminősítéshez lenne kötve. Talán akkor kevesebb lenne a baleset és több a minősített sakkozó…

Karakas Éva
Marosi László felvétele