Gyerekek nyomják laposra az orrukat egy egzotikus autó ablakán. „Kétszázötvennel megy!” – állapítja meg a leghozzáértőbb a sebességmérő skála alapján, és a kocsi általános elismerést arat. De nemcsak az ifjabb korosztály hajlamos arra, hogy a műszerfala alapján ítéljen meg egy kocsit, hanem az idősebbek is, a valódi szakértőket beleértve. A műszerfal olyan, mint az emberi arc, sok mindent elárul a jármű alapvető jellegéről, minőségéről és áráról. Kialakulása maga sem érdektelen történet.
A hőskortól napjainkig
Az első autók szerelvényfalán nem volt műszer, csak egy sor olajozó, amelyeket rendszeresen működtetni kellett. Ám ahogy a sebesség varázsa hatalmába kerítette az automobilistákat, úgy lett egyre érdekesebb a kérdés: mennyivel megyünk? Megjelent a sebességmérő, később általánossá, majd kötelezővé vált a kilométerszámlálóval együtt. Az utolsó kocsi, amelyik mellőzte ezt a számunkra magától értetődő részletet, a Citroën 2 CB „Bádogpoloska” első, még hullámlemez kiadása volt a negyvenes években. Néhány primitív autón ma sincs több. A másik véglet: egyes büszke Porsche-modellek műszere, amelyek a számok ötvenesével vannak felírva, egészen háromszázig. Ezek aztán nem aprózzák el!
Sokan szeretnek kérkedni műszaki ismereteikkel. Nemcsak emberek – autók is. Olyanok belülről, mind egy repülőgép pilótafülkéje, a sebességmérőn és nagy fordulatszámmérőn kívül van itt olajnyomásmérő, hűtővíz- és olajhőmérő, az utóbbi része manométer, egy kis műszer az üzemanyagmennyiség, az elektromos rendszer feszültsége és a töltőáram részére, időóra és feltöltési nyomásmérő. A látvány a vezetőnek szemet gyönyörködtető, az utasok számára lenyűgöző. Különösen a klasszikus angol és olasz sportkocsik brillíroztak kisebb-nagyobb kerek műszerek sokaságával – ma már ritka az ilyesmi, mert a megbízhatóbbá vált szerkezetek kevesebb ellenőrzést kívánnak, és az egész úgyis jórészt show volt, ennyi mindent senki sem tud figyelemmel kísérni.
a „SÚGÓ”
Éppen ez a nagy kérdés: mennyi és milyen tájékoztatás ideális a vezető számára? Az egy szál sebességmérő és a „cockpit” atmoszférát keltő műszerrengeteg között hol az optimum? Ergonómiai kutatások alapján erre már tudjuk a választ. A mai zsúfolt, teljes koncentrációt kívánó forgalomban csak a legfontosabb információkat kell állandóan és szembe ötlő módon a vezető elé tálalni. A többi maradjon szerényen a háttérben, de jelentkezzék félreérthetetlenül, ha valami baj van!
Korszerű kocsikon ezt úgy oldják meg, hogy feltűnő vörös fény vagy gongütés jelzi: ideje egy pillantást vetni az általában elhanyagolt műszerekre! Egyes francia és japán kocsik még tovább mennek, és beszédszintetizátor segítségével élőszóban figyelmeztetnek. Az ötlet jónak tűnik, mégsem vált be, mert az emberek többsége akkor is idegesítőnek tartja a bádoghangon beszélő autót, ha egy kapcsolóval női és férfi hangszín között lehet választani…
A beszélő műszerfalnál jobb például a BMW megoldása, amely a műszerek alatt szövegkiírót tartalmaz. Ide hívhatók ki a fedélzeti számítógép adatai, és itt jelennek meg automatikusan az üzemzavarokat, veszélyforrásokat jelző feliratok is. Az egész rendszer úgy működik, mint egy jó színházi súgó: sohasem feltűnősködik, de mindig segít, amikor kell.
DIGITÁLIS vagy ANALÓG?
Hajdanában minden műszer mutatós volt. A legtöbb még is az. Ám egy ideje teret hódítanak a digitális kijelzők, és a kétféle rendszer hívei azóta is csatáznak. A mutatós műszer állása egy pillantással érzékelhető, a digitális számait mindig le kell olvasni, viszont az utóbbival előnyök is járnak: korszerű folyadékkristályos paneleket lehet használni, amelyek laposak, helytakarékosak, könnyűek és szemléletes grafikus ábrázolást tesznek lehetővé. A harci zaj csak akkor ült el, amikor ráébredtek, hogy a két rendszer előnyei egyesíthetők: folyadékkristályos panelen a mért mennyiség nagyságával arányos terület vagy szögtartomány színeződik el. Valószínűleg ez lesz a jövő útja, noha még vannak megoldásra váró kérdések, mint a láthatóság az erős napsütésben.
A jövőt egyébként néhány tervező a szó szoros értelmében szivárványosan képzeli el. Olyan sziporkázó „egértelevíziót” varázsolnak az autós káprázó szeme elé, hogy ember legyen a talpán, aki kiismeri magát rajta. Az ilyen túlzások persze minden fejlődéssel velejárnak és előbb-utóbb józan, ízléses és a biztonságot leginkább szolgáló megoldásoknak adják át a helyüket.
K.K.
