MARADJUNK OTTHON?
Mi mást is tehetnénk? Az autózás költségei úgy megemelkedtek, hogy már egy rövidebb kirándulás is kész érvágás. Pedig lassan közeledik a meleg, a tavasz, aztán jön a nyár is, az autózás, motorozás fő évszaka. Sokan ilyenkor bontják ki téli dunsztba tett járművüket, hogy a meleg napfényben csillogó úton gurulva élvezzék a géppel nyert időt, a század hatalmas áldását, a legyőzött távolságot.
Csakhogy hiába a lehetőség, és a ház előtt várakozó autó, a pénztárca a kocsikázás ellen szól.
A Budapest-Balaton távolság nem az elképzelhető leghosszabb út. Sokan meg is teszik, már most tavasszal is, és minden évben sok-sok ezer autó indul e hétvégi útvonalra a nyári melegben.
Az út oda-vissza 250-300 kilométer. Nem egész egy tankolásnyi távolság 300-500 forint – szolid, takarékos vezetéssel. Az átlagos fizetésnek úgy a tíz százaléka. Súlyos teher. Aránytalanul drága egy levegőzésért, a kellemes fürdésért. Nem mindenki engedheti meg magának. Persze, nem kell olyan hosszú útra indulni!
Ha fürödni akar a pesti, menjen a… De hová? A főváros zsúfolt, gyanús vizű strandjára? A Duna-kanyar tömegébe? Valamelyik veszedelmes bányató partjára? Mehet a Velencei-tóhoz is, ott sem kell félnie a magánytól. Vagy ne fürödjön.
Lapunkban állandó rovat szolgálja a kirándulókat, igyekszünk ötleteket adni egy kellemes úthoz, hogy eljussanak egy-egy szép, érdekes tájra. A Pihenőnapok készítése közben azon tanakodunk, vajon akad-e követőnk, kit csalogatunk a távolba.
Hogy a fürdőzésnél maradjunk és a pestieknél. Amikor Visegrádon jártunk, elmentünk a lepencei strandra is, szép, barátságos létesítmény. De jó lenne, ha idehívhatnánk a fővárosiakat, a balatoni felepénzéért megjárhatják az utat. De a strand bennfentesei arra kértek, ne csapjunk lármát, a nyári hétvégéken, a hírverés nélkül is telt házuk van.
Maradjunk otthon? Maradjunk otthon a panelházak rengetegében, aki egész hetét szorgos munkával tölti el, és a hétvégén valami mást akar? Hogy élményekkel gazdagodjék, pihenjen, gyerekeivel megismertesse az országot, hogy a szombat-vasárnapok emlékezetesek legyenek, hogy a hétfői munkakezdésre regenerálódjék!

Autózni, persze, nem kötelező! Még autót tartani sem. Csak tudomásul venni a válsággal küzdő világ parancsát – és takarékoskodni a kilométerekkel is.
Utazni sem kötelező, így nem ajánlgatjuk a vonatot, a buszt; a múlt év szeptembere óta ezek úgyis még drágábbak, mint a kocsikázás, ha többedmagával indul útra valaki.
A Pihenőnapról nem mondhatunk le. Két okból sem. Egyrészt, hadd lásson kellemes tájat az is, aki csak az újság segítségével utazik, másrészt tudjuk, az utakon látjuk is, hogy szerencsére még mindig sokan autóznak, autózhatnak ma is. Meg a reményt sem adhatjuk fel, hogy kilábalunk a bajból, és ismét többen vehetnek részt a hétvégi, nem kötelező forgalomban.
Az autózás azonban már sohasem lesz a régi olcsó szórakozás. (Olcsónak is legfeljebb most, visszatekintve érezzük a tíz évvel ezelőtti 3-4-5 forintos benzinárakat.) Ez az idő az egész világ számára végleg elmúlt, hacsak a műszaki kutatások nem hoznak valamilyen áldásos fordulatot. De még a legszerencsésebb esetben is évekbe telik, míg elterjed a varázsmegoldás.
Hát akkor mi legyen? Mondjunk le az autózásról? Erről már lekéstünk, túl széles körben terjedt el a motorizáció. Megszerettük az autót. És most sokan úgy érzik, kiszorulnak a már-már általánosan elérhetővé lett közlekedési lehetőségből, és az efféle változásba nehezen törődünk bele.
Pedig aligha van más lehetőségünk. Senki nem akarta, nem kívánta a közlekedés megdrágulását, ránkszakadt, viselnünk kell a terhét. A helyváltoztatás megdrágult, de azért nem lett megfizethetetlen. A levesebb utazáshoz jobb programot kell választanunk, reménykedhetünk, hogy amikor útrakelünk, akkor nem mossa el egy kétnapos ronda eső a drága hétvégi programot. A valószínűleg megcsappanó, nem feltétlenül szükséges utazásokat is hatékonyabbá kell tennünk, mint annyi mindent mostanában, ha tartani akarjuk a lépést.
Autózni sosem volt kötelező. Most sem az. Csak nagyon jó.

UTAZZUNK EGYÜTT?
„Gyalogosok! Autósok! Olcsó közlekedés, olcsó utazás” – olvasható a hirdetés a napilapban. Mi ez? Vicc, gúnyolódás? Vagy netán megőrült valaki? Pont most hirdet olcsó utazást? A hirdető, utazópartnert szervező iroda még telefonszámot is ad.
A vonal túlsó végén kedves női hang – türelmesen válaszol. És végül össze is hoz, ha nem is utazópartnerként a „Stop PJT” tagjaival. Hármójuk közül Maczon János (42 éves) repülő-rádiónavigátor nincs itt, de Kiss György (29) és Csizmadia Gábor (29) szívesen ad felvilágosítást a polgári jogi társaság tevékenységéről.
– Gondolom, régi autósok.
– Nem. Nekem nincs autóm – mondja Kiss György, aki ha nem utazást szervez, akkor vegyész. Társa is autótlan. Csizmadia Gábor pszichológus. Márpedig a fiatal értelmiségiek pénztárcája nem szokott duzzadozni. Ha autójuk nem is volt még, azért rengeteget autóztak már, ha másként nem, autóstoppal. Egy rossz széria során, mikor az orruk előtt ment el a vonat, országúti várakozás közben jött a gondolat, amiből ez a PJT lett.
– A dolog egyszerű – magyarázza Kiss György –, ha az egy irányba tartó autósokat és gyalogosokat összehozza valaki, akkor a költségeket meg lehet osztani.
– És ez a valaki a „Stop”?
– Igen. Aki autós és utasra vágyik vagy gyalogos és autóval akar vidékre utazni, felhívja telefonszámunkat és mi összehozzuk az útitársakat.
– Kedves figyelmesség, de mi ebből a PJT haszna?
– A segítségünkkel utazni vágyóktól tagsági díjat kérünk, és ezért vállaljuk, hogy egy éven keresztül, amikor csak kívánják, megkíséreljük összehozni a partnereket. A tagdíj autósoknak 180, gyalogosoknak 120 forint.
– És ha összejönnek az útitársak, nekik mi a hasznuk?
– Megegyeznek a díjazásban, és így megoszlanak a terhek.
– Mi a tarifa?
– Ez a partnerek dolga. Ebbe nem szólhatunk és nem is szólunk bele. Éppen csak ajánlást adunk. Ez a személyvonat és gyorsvonat viteldíja között van, kilométerenként 50-60 fillér. Ennyit fizet az utas az autósnak.
– Ez az ajánlásuk. És mi a gyakorlat?
– Többnyire nem tudjuk, de feltételezzük, hogy e körül az összeg körül egyeznek meg – mondja Csizmadia Gábor. – Bár már volt olyan autósunk, aki kikötötte, hogy neki annyi pénz kell, amitől nyereséges lesz az útja. Nem is vettük fel a listánkra, mi nem a nyereségért szerezzük az utasokat.
– Sok tagjuk van?
– Egyelőre érdeklődőből van több. A taglétszám 100, valamivel több az autós, mint a gyalogos.
– Merre utaznak, vagy utaznának a legtöbben?
– Általában főútvonalakon, de a gyalogosok kedvelik azokat az úticélokat is, amelyekre vonattal vagy busszal csak többszöri átszállással juthatnak el. A nyár közeledtével az üdülőhelyi forgalom növekedésével számolunk, elsősorban a Balaton, a Velencei-tó irányába. A nyártól a tagok számának növekedését is reméljük, ez azt is jelenti, hogy nagyobb esélyünk lesz a partnerek összehozására.
– Partnerek összehozása… Nem értik félre ezt az érdeklődők?
– Volt már rá példa. Egy hölgy felhívott és azt kérte, hogy találjunk valakit a hétvégi kirándulásához. Legyen férfi és legyen autója. Volt, aki sétához keresett társat. Más meg az autóját ajánlotta fel kölcsönzésre, jó pénzért.

A szervezett autóstop kétségtelenül előnyös. Az utasnak azért, mert így nem a bizonytalanra áll ki az út szélére. Az autósnak pedig a költségcsökkenésen túl azért, mert a stopos-felvétel legnagyobb kockázatától szabadul meg. Sokan ugyanis csak azért nem veszik fel az alkalmi utast, mert félnek, hogy az ismeretlen esetleg valami rosszat forral. Ebben az esetben viszont mindkét fél ismeri a másik nevét, címét, telefonszámát, ráadásul még az iroda is tudja kiket hozott össze egy-egy útra.
Az AM néhány éve „Utazzunk együtt” felhívással szorgalmazta egy pénzkímélő útitárs-központ megalakítását. Ez akkor még túl korainak bizonyult, GMK-ról, PJT-ről még szó sem esett. Igaz, a benzin ára sem járt még a mai magasságban.

(földvári)