Egy színes tehénkékkel telepingáit Volkswagen Bogár kabrió fékez az orrunk előtt. Az ajtók kinyílnak, az anyósülésről két kutya (Ági és Zoli), a volán mögül pedig Falusi Mariann ugrik ki. A Pa Dö Dő egyik fele tehát itt van, de ez csupán félsiker.
– Györgyi is hamarosan megérkezik, úgyhogy ne idegeskedjetek. Szokásához híven most is késik – mondja Mariann, majd a lilára és zöldre festett „hajú” kutyák begyűjtésére indul. – Nos, ha már tesztelünk, akkor kössük össze a kellemeset a hasznossal. Györgyi hoz magával vagy 450 darab pólót, azokat el kell vinnünk a grafikushoz. Szerintem menjünk a Kiával, mi vezetünk, ti pedig utazhattok egy kicsit, ja és a pólók is jönnek.
Mariann eközben óvatosan körüljárja a Kiát, nézegeti, méregeti, aztán elmerül autós elő- életének részleteiben.

Bogaras
– Emlékszem, még jogosítványom sem volt, amikor néha elkötöttem apukám Zsiguliját és a nyakamba vettem a várost. Ebből persze volt egy-két probléma, de szerencsére csak otthon. Az első autóm egy Lada volt, amivel elakadtam egyszer a térdig érő hóban, valahol Ausztriában. A keleti gépcsoda után egy Volkswagen Bogár, majd két Ford következett. Mindegyiket imádtam, hiszen lelkük volt. Beszélgettem velük, ők pedig tudták, hogy én mit akarok. A Fordokat egy dízel Merci váltotta fel, ami a mai napig a legkedvesebb járművem. Nem volt éppen egy rakéta, viszont hallatlanul kényelmes volt. Sajnos már eladtam, de bármikor visszafogadnám. Most van egy Toyotám és ez a tehenes Volkswagen Bogaram. Szóval nézegetem ezt a Kiát, s az jut eszembe, hogy ezek a modem autók szépek ugyan, ám számomra nem sokat jelentenek. Valahogy nincs egyéniségük. Ettől függetlenül biztosan jók és sok mindent tudnak.
Györgyi érkezik. Villámgyorsan leparkol, szia, szia, telefon ide-oda, miközben Mariann már mutatja is a Suzuki Vitara hátulját kitömő pólórengeteget. Györgyiék szervezkednek, mi pedig a Kia Sportage-be rakjuk át az „árut”. (Így lett belőlünk alkalmi melós.)

Váltóverseny
– Azért ez a fejetlenség, mert holnap reggel indulunk Hongkongba és még temérdek elintéznivalónk van. A kutyákat le kell vinni a Balatonra, s az autóinkat sem ártana eldugnunk – mondja Györgyi kissé már higgadtabban, közben folyamatosan szekálja Mariannt, aki már a Kia volánja mögött „száguld” az Andrássy úton.
– Tök jó ez a kocsi, terepjáró létére pontosan olyan, mint egy személyautó – fejti ki véleményét Mariann a Kia Sportage-ról. – Könnyű kormányozni, jó a váltója és a kilátás is remek.
Néhány kilométeres délutáni totyorgás után végre célba ér a megpakolt autó, mi pedig ismét hozzáfogunk a rakodáshoz. Visszafelé már Györgyi vezet, aki egy fokkal nyugodtabban és lassabban „űzi” a Kiát, ellenben bombaként szórja az autós sztorikat.
– A legjobban a rendőröket szeretem. Ha esetleg megállítanak – bár már ismerik az autómat – , természetesen egyből nevetésbe csap át a történet. Viccelődnek, én pedig sokszor egy „most nem érek rá” című felkiáltással igyekszem elintézni a dolgot – újságolja Györgyi, miközben érdekes grimaszokkal osztályozza a dél-koreai terepjárót.

– Az autó szerintem is jó, de Mariann véleményét is osztom, szerintem sincs egyénisége a kocsinak. Ez persze abból is adódhat, hogy mi szeretjük a rajzocskákat, a színeket és a jópofa figurákat, így egy ilyen „hétköznapi” masinában észrevétlenek lennénk.
A tesztvezetés hajrájában visszakanyarodunk a sztorizáshoz, amelyek során az is kiderül, hogy miért van Györgyi Honda Civicjének ablakán egy jókora vöröskeresztes matrica.
– Az még abból az időből származik, amikor Romániában lőttek. Csak így engedtek be minket az országba. Valahogy rajta maradt az autón, de most már nem veszem le. Jól jön, mert néha azt tudom mondani, hogy vért szállítok. Cirka 4-5 litert, méghozzá bőrkötésben…

Szabó Róbert
Fotó: Balogh Róbert