Nyilván egyik szeme sír, a másik nevet a szöuli cégvezetésnek. Egyfelől tudják – és úton-útfélen hangoztatják is –, hogy a Tucson alapja az utolsó szegecsig megegyezik a testvérmárka Kia Sportage modelljével, márpedig a jövőt nem a választék összemosásában, hanem a markánsan eltérő kínálatban látja a konszern. Másfelől viszont ez nyilvánvalóan nem szúrja a vásárlók szemét: még pár hónap, s a Tucson a második legkeresettebb Hyundai modellé válik a legnagyobb európai piacokon. Ausztriában akár három hónapot is hajlandóak várni rá a türelmes ügyfelek, a szállítási tervekben pedig a Toyota RAV4-essel csaknem azonos darabszám szerepel. Mi ez, ha nem egy sikersztori prológja?

Törpének óriás

Az autós újságíró, hacsak teheti, kerüli az ezüstmetál járműveket. Vezetni persze azokat is ugyanolyan, mint a pirosat, zöldet vagy feketét, fényképen viszont beleolvadnak az aszfalt, az acél-üveg épületek, a borús ég és még ki tudja hányféle szürke háttér színtelenségébe. A Tucson esetében mégsem bántam volna, ha a csillogó mélysárga (alias aranyhomok) helyett valami visszafogottabb árnyalatot utal ki az importőr. Így ugyanis elmondhatatlanul feltűnő jelenség a divatterepjáró osztály legújabb tagja, ami a tesztelt kivitelhez alapáron járó, sötétített hátsó oldalablakokkal együtt határozott – és nem feltétlenül kívánatos – társításokat ébreszt a szemlélőben. Legyen elég annyi, hogy egyenrangú kereszteződésekben gyakran villantva kellett jelezni: megadom az elsőbbséget, s a gyalogosok olykor zöldben is megtorpantak egy pillanatra, ha feltűnt a hatalmas autó. A Tucson nem hosszabb és csak kicsivel szélesebb, mint egy átlagos alsó-középkategóriás autó. Jóval kompaktabbnak hat például, mint a csak 17 centivel hosszabb, viszont kisebb tengelytávú Santa Fe. Utóbbival ellentétben a tervezők itt nem pazarolták az anyagot, hullámzó felületek és szivacsos válltömések helyett szorosan a testre simuló gúnyát húztak a vázra. A pentagon fényszórók, az egyre vastagodó bordázat a motorháztetőn, az oldalablak folytonos, szintén ötszögletű felülete és a körbefutó, vaskos fekete műanyagbetét robusztusnak, határozottnak, erőtől duzzadónak mutatják a Tucsont (amelynek mellesleg a névadó arizonai városhoz hasonlóan ’tuszon’-nak kell ejteni a nevét). Meglepő fordulat: elméletileg a Kia a sportos, a Hyundai pedig az elegáns márka a csoportban, itt viszont láthatólag felcserélődtek a szerepek.

Személyiségzavar

A konszernen belüli viszonyok a beltérben rendeződnek. A Tucson nem kínál például kapaszkodót utasának, van viszont szálcsiszolt alumíniumimitációval keretezett középkonzol. Ez egyébként a kabin mélypontja: a díszpanel sem megjelenésében, sem tapintásra nem kelt emelkedett, még csak kellemes érzést sem. Mintha az autó maga is tisztában lenne ezzel, az összes többi részlet ezt az olcsó megoldást igyekszik feledtetni. A műanyagok kemények, de mutatósan erezettek, s eszük ágában sincs nyiszorogni. A kapcsolók könnyen járnak, de ni, ismét szerepet tévesztett a Hyundai: a műanyag gombok elég nagyok és kellően határozott billentésűek ahhoz, hogy adott esetben egyujjas kesztyűben is kezelni lehessen őket. Mintha könyörögne azért az autó, hogy tekintsük munkagépnek, strapabíró terepjárónak. Nos, rajtunk ne múljék…

Sárjáték

A 4WD rendszer értelemszerűen azonos a Hyundai és a Kia esetében. Az alaphelyzetben fronthajtásos autó csökkenő tapadás esetén igény szerint kapcsolja be a kardántengelyt a hajtásba, illetve gombnyomásra permanensen rögzíthetjük a hajtóerő fele-fele arányú megosztását. A Style kivitel ezen felül alapáron kínálja a menetstabilizáló elektronikát, így a kezdők sem ássák be magukat a latyakba, ha viszont kikapcsoljuk, kedvünkre csúszkálhatunk a laza talajon. A személyautóból származó futómű persze nem alkalmas igazán kemény terepre. Nagy szintkülönbségeket képtelen követni, már egy töltés oldalán lehajtva is levegőbe emeli egyik hátsó kerekét – szerencsére a kedvező tömegeloszlás segíti az egyensúlyozást. Maradjunk inkább földutakon, ebben a műfajban ugyanis bármivel megbirkózik. Ilyenkor a jelentős hasmagasság és a merevebb rugózás ellenére eljön a masszív motorvédő lemez nagymonológjának ideje, de a felfüggesztés csak igen kemény hajsza esetén üt fel. A kétliteres motor mintha ide született volna, alapjáraton, sík úton még harmadik fokozatban is viszi az autót. A CRDi blokk ugyan dörmögősen kéreti magát, de teszi a dolgát, s fokozatosan pörög egyre feljebb. 1300-tól már csendben húz, valamivel kétezer alatt fogást vált és izomból dolgozik tovább, a nyomatékcsúcsot elhagyva pedig igazán magára talál.

Telhetetlen

Ez a haszonjárműves jelleg városban kellemes társsá teszi a nehéz autót. Lefulladástól szinte soha nem kell tartani, ugyanakkor a Tucson fürgén ugrik meg a lámpáknál. A gyorsítás ütemét csak az fogja vissza, hogy a tengelykapcsoló oldásához spiccben, padlóig kell nyomni a pedált, a váltókar pedig hosszú úton, kissé akadozva mozog. A futómű aszfalton is kellően stabil, s bár az ütéseket nem nyeli el sokkal jobban, mint a személygépkocsik, az egészen mély kifagyások kivételével nem szükséges kerülgetni a kátyúkat. A magas karosszéria persze erősen dől a kanyarban, de ez csak ártalmatlan kísérőjelenség, a Hyundai példásan nyugodt marad ívmenetben. Nyomatékrugalmassága országúton és sztrádán egyformán kielégítő a nyugodt vezetéshez. 100 km/óra sebességig csaknem tökéletes csendben haladunk, s legális autópálya-tempónál sem kell felemelni a hangunkat, ha a hátul terpeszkedőkkel szeretnénk beszélgetni – például arról, hogy nyilván a szinte még “szűz”, alig bejáratott motornak tudható be a döbbenetesen magas fogyasztás. Városban könnyen túlszárnyalta a 13 litert, tartósan százzal autózva 8,7 volt az átlag – ekkora lökettérfogattól még benzinmotor esetében is elfogadhatatlanok lennének ezek az értékek.

Szellem a palackból

A Tucson a vártnál sokoldalúbb divatautó, amely praktikumát, szolgáltatásait és minőségét tekintve valahol az egyterűek, a személyautók és a terepjárók halmazának metszetében helyezkedik el. Ezzel persze a koreaiak nem találták fel a spanyolviaszt, hiszen a japánok már hosszú évek óta kínálják ezt a nyerő kombinációt. Az viszont meglepő, hogy a Hyundai egyik területen sem követel kompromisszumot tulajdonosától. Még rosszindulattal is csak olyan apróságokba lehet belekötni, hogy rángat a sebességtartó automatika, a kormány csak magasságában állítható, a kikapcsolt biztonsági övre nem figyelmeztet pittyegés, csak kazettás magnót és RDS nélküli rádiót kapunk, vagy hogy szerencsétlen esetben bezárhatjuk a kulcsot az autóba. Mindehhez ráadásul olyan árat kalkulált a forgalmazó, amely akár 1,5-2 millióval marad a piacvezető távol-keleti konkurenseké alatt. Az első benyomások alapján a különbség bizony nem sokkal több, mint egy féltenyérnyi, krómozott embléma – biztosan akad, akinek a név önmagában megér ennyi pénzt.