Mivel a Renault pajkos autócskája már a nemzetközi menetpróba alkalmával elnyerte tetszésemet, nagyon vártam a részletesebb ismerkedést. Erre mindjárt a második legrangosabb, Privilége kivitel szolgáltatott alkalmat, a legnagyobb teljesítményű benzinmotorral ellátva. S ha már lúd, legyen kövér: a közel négymillió forintos modellt megspékelték metálfényezéssel, automatikus klímával, kétféleképpen nyitható csomagtérrel, lemeztáras Cabasse rádióval, könnyűfém felnivel, napfényrolóval és ülésfűtéssel, így az ára is feljebb kúszott félmillióval. Ez bizony meglehetősen soknak tűnik egy olyan járműért, amelynek használati értéke közel áll a kiskocsikéhoz – ám ez a felfogás csak akkor állná meg a helyét, ha szokványos felépítésű modellről lenne szó. A Modus azonban a manapság egyre szaporodó beskatulyázhatatlan autók számát gyarapítja, önálló jelenség, amelyet önmagában kell értékelni.
Magasba törő
Nézzük mindjárt a méreteket! Autónk rövid, de magas. Az előbbiből adódik, hogy nem lehet valami hosszú a belső tere sem – éppen ezt kompenzálja a Triptic nevű, három fokozatban elcsúsztatható hátsó ülés. Ugyanakkor előnyös, hogy nagyon könnyű beparkolni az egyébként is fordulékony, könnyen dirigálható kocsival. Mivel csaknem függőleges a hátfal, jól érezni a befoglaló méreteket. Városi forgatagban máris összegyűltek az első piros pontok. Ezekhez járul, hogy a két számmal nagyobb kocsikét elérő magasság jóvoltából könnyű a beszállás, természetes testhelyzetben ülünk, s jól rálátunk az útra. A rózsaszálon a tüskét ezúttal országúton vesszük észre: magasan van a szélerők támadáspontja is, így oldalszélben kissé lengén viselkedik, ide-oda röppen és iránykorrekciókat kíván a Modus. Hogy végül mégsem kell levenni lábunkat a gázról és viharos időben is kihasználhatjuk a sebességpotenciált, azt az érzékeny, jó visszajelzéseket adó kormánynak köszönhetjük.
Kiskapu
A magyar ember arról híres, hogy szereti a kiskapukat. Nos, amennyiben helyes ez a megállapítás, a Modus a magyar ember autója! A megszokott módon felnyíló hátfalajtóban, egyedül e kocsira jellemző poénként, lefelé nyíló kisebb ajtót helyeztek el a tervezők. Ötletüket nyilvánvalóan az a szándék motiválta, hogy akkor is lehessen rakodni, ha helyszűke miatt nem lehet kitárni az egész hátsó felületet. Nos, ilyen megoldásból kétféle van: a külön nyíló üveg és ez. Az igazat megvallva eddigi tapasztalataim alapján nekem az előző tetszik jobban. Ha felülről pakol az ember, nem bomlik meg a holmi egyensúlya, semmi sem akar kitüremkedni az alacsony nyíláson. A ferdén hátrafelé álló ajtó némiképp zavaróan hat, a nyitógombja pedig félig a rendszámtábla kerete mögé került, nem esik kézre. Szóval poénnak jó, a szimpla ajtónál jobb, de a külön nyíló üvegű ajtónál szerintem kevésbé praktikus megoldásról van szó. Annál praktikusabb a Triptic ülés. Meghosszabbítani persze nem tudja az autót, de nagyszerűen kihasználhatóvá teszi a rendelkezésre álló helyet. Ha leghátul van az ilyenkor kétszemélyes bútor, jól elférek a saját magamra beállított vezetőülés mögött, és marad hely valamennyi poggyásznak is. Ahogy növekszik a holmi mennyisége, úgy növelhető a csomagtér – előbb a hátsó lábtér, majd a szállítható személyek számának rovására. Ha előrebuktatjuk a hátsó üléseket, nagy, köbös alakú, jól kihasználható raktér áll rendelkezésre. Családi autónak tehát nem való a Modus – arra ott a Scénic –, a barátait, vagy a fészekből már kirepült gyermekeit időnként a fedélzetre vevő párnak azonban nagyon megfelel.
Összkomfort
A nagyobb kocsihoz szükséges státuszt még el nem ért, vagy éppen a létszámcsökkenés miatt nagykocsiból kisebbe átülő emberek szemében nagyon fokozhatja a Modus Privilege vonzerejét, hogy a mai idők szavának megfelelően benne van sok minden, ami azokban a komfortot és a szórakoztatást szolgálja. Kitűnő az audioberendezés, védve vagyunk az időjárás gonoszkodásai ellen. Különösen így télen tudtam értékelni az esőérzékelő ablaktörlőt és a szűk helyeken forgolódáskor pompás kanyarfényszórót. Kipipálni való tételek dolgában tehát kimondottan jól állunk. Kérdés viszont, hogy a Modus összhatása, „fílingje” megfelel-e a „komolyabb” autóhoz szokott, vagy olyanra vágyó embernek. Az utastér csendes ugyan, a motor kulturáltan surrog, rendben
van a kapcsolók működési pontossága és hangja is, az összhatás valahogy mégis fiataloknak való, a minőségi anyagok hiányát poénos berendezéssel feledtetni igyekvő kocsit mutat. Persze, ez sem baj, hiszen a konzervatívabb ízlésűek úgyis a Clióra mozdulnak, a sziporkázó ötleteket méltányoló fiatalok meg a Modus rengeteg szellemes részletében találják meg a nekik valót. Őket viszont, lévén inkább technikai érdeklődésűek, talán kicsit zavarja majd a nem túl pontosan járó váltókar, vagy az eléggé hosszú áttételezés miatt a kirobbanó dinamikát nélkülöző gyorsulás. Az pedig, hogy végső soron mennyire elégedett a Modusszal, természetesen attól is függ, hogy mennyire módos valaki.
