Nem könnyű újat mutatni az egyterűek műfajában. Húzogatható, elrejthető, kiemelhető fotelek, alapjaiban átcsoportosított kezelőszervek, tolóajtók – az átlagember fantáziája ezzel a végére is ért. Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy sokkal könnyebb dolga lehetett a Citroënnek 2000-ben az első Picassóval! Akkor még a piaci konvenciókkal kellett megküzdeniük, s ez sikerült is nekik, ahogy azt a mai napig eladott 1,3 millió autó is bizonyítja. A Picasso húzónévvé vált, sőt, modellcsaláddá, mint Toyotáéknál a Verso: bár a C4 a Xsara utódja, a belőlük képzett egyterűek nem leváltják, hanem kiegészítik egymást.

A bohóc

Az autóra vetett egyetlen pillantás elárulja, mi köze van a fényhez. A szélvédő felső pereme nem a tetőlemez, hanem a megkettőzött A-oszlop hátsó szárának vonalát követi. A Citroën ezzel csodálkozó-érdeklődő, magasra vont szemöldököt rajzolt a járműnek, ami egyfelől feltűnő és egyedi, másfelől valódi haszonnal bír. A vezető ily módon jelentősen kitágított látóterébe beleesnek a magasra emelt közlekedési lámpák – no és persze a napfény is, hacsak előre nem toljuk a kétfázisú sildlemezt. Az pedig már csak egy hagyományos vázszerkezetű autóba visszaülve tűnik fel, hogy a Picasso megoldása pszichológiai előnyt is rejt: egyszerűen jobb érzés egy nyitott, mint egy zárt dobozban csücsülni.

Doboznak ugyanis majdnem annyira doboz a C4, mint a műfaj összes tagja. Az osztott első szélvédőoszlop között kimélyített üvegfelület és a domborodva emelkedő fém oldalfelület persze a valósnál kecsesebbnek mutatja az autót. A tussal kihangsúlyozott szemöldök alatt pislogó hatalmas, ékszerként csillogó fényszórók, valamint a nyomtatott áramkör rajzolatú hátsó lámpatestek is fokozzák a látványos megjelenést. Mintha a Citroën C8-as és a Mitsubishi Grandis modelleket átlagolta volna Picassóvá egy számítógép.

Szerencsére ennek inkább az előnyeit élvezhetjük. A be- és kiszállás könnyű, a kilátás körkörösen hibátlan (ebben a domborított gyerektükör is segít), bár parkoláshoz azért elkél az ultrahangos segítség. Az ergonómia a Xsara Picassóban megszokott sztenderdet követi. A magasra emelt váltókar jól elérhető, a legtöbb parancs a volánról is kiosztható, a középre sorolt digitális kijelzőcsokor gyorsan értelmezhető tájékoztatást nyújt. Az pedig, hogy utóbbiak fényerejének szabályozásához hatalmasat kell nyújtózkodni, illetve a rádió fedél alá bújtatott fejegységén kotorászni, szinte várt és majdnem szórakoztató franciás „gesztus”…
 
A mágus

Egyterűt azért vesz az ember (a divat diktálta kényszeren túl), mert sok és jól alakítható helyre van szüksége. A C4 Picasso különálló hátsó ülései a névrokonhoz hasonlóan azonos méretűek, hosszirányban tologathatók, háttámlájuk dőlésszöge – igaz, csupán két állásban – szabályozható. A lábtér a gyerekmérettől az első osztályúig változtatható, pezsgőzni viszont nem fognak az utasok. Pohártartó ugyanis egyáltalán nincs hátul (elöl is csupán kettő), az üléstámlára szerelt repülős asztalka mélyítése sem alkalmas erre a célra – legalábbis menet közben. Utolsó mentsvárként előredöntenénk a középső ülés támláját, hátha ott találunk mélyedést, ám az ülőlapostul a padló szintjébe süllyed. Erre a mutatványra a két szélső is képes, a mögöttük nyíló rést hátlapjukból kihajtható lemezzel hidalhatjuk át.

Hatalmas, sík lapokkal határolt az így nyert üreg, rakodását csupán az igényes padlószőnyeg nehezíti meg. Nem véletlen azonban a puha kárpit, a padlóból ugyanis további két ülés hajtogatható ki egyetlen könnyed mozdulattal. Ha utazásra nem is a legkényelmesebb hétüléses modell a C4 Picasso – erről leginkább a lábfejnek kimélyített, alulméretezett üreg tehet –, a beszállás egészen uras gyakorlat. A középső sor szélső elemeinek háttámlája ugyanis nem egyszerűen előredől, hanem automatikusan függőlegesbe emeli az ülőlapot, s azzal együtt egészen az első ülésekig csúszik. Az ötlet régi és jó, a kivitelezés szemrevaló és funkcionális.

Az artisták

A magyar piacon talán legkeresettebbnek ígérkező motorvariánst fogtuk tesztre: a PSA–Ford koprodukcióból származó 1,6 literes HDI blokk már számtalan méretű és fajtájú autóban bizonyította ütőképességét. 110 lóerős névleges teljesítménye nem ígér tűzijátékot egy ekkora járműben, a valóságban azonban (legalábbis két utas és némi csomag esetén) ellismerésre méltó produkciót láthatunk. Egyedül városi tempónál hajlamos a megtorpanásra, országúton azonban órák telhetnek el anélkül, hogy a lötyögős, akadozó, ám valahogy mégsem utálatos váltó karjához nyúlnánk. Ez különösen a kedvező fogyasztást eredményező, hosszú áttételek ismeretében számít bravúrnak – százas tempónál csupán 2250-et forog percenként a főtengely, tehát zaj semmi, erő azonban már bőven jelentkezik. Hiába a kedvező közegellenállás, a homlokfelület nagy, ezért hamar felerősödik a szélzúgás, amit ötödik fokozatban csak 4000 körül nyom el a motor zaja – erre viszont a magyar jogszabályok úgysem teremtenek lehetőséget.

Ha a motor erőművész, a futómű vérbeli kötéltáncos. Finoman, lágyan lépdel át az apró buckákon, s ha biztos fogást érez a talpa alatt, parádés kanyarstabilitást mutat a felsőbb sebességi régiókban is. Amint azonban meginog a képzeletbeli drót (azaz a Picasso foltozott felületű, hullámos útszakaszra ér), csak jelentős karlendítésekkel képes visszanyerni egyensúlyát, nagyokat döccen a kátyúkban, a függőleges kitéréseknek hosszan utánaleng. Nagy tempónál különösen hiányzik belőle a tartás – nem feltétlenül elvárás ebben a műfajban a precíz futóműreakció, hirtelen kikerüléses manőverek azonban komolyan zavarba hozzák a nagy Citroënt.

A porondmester

Felár nélkül kínált hét ülésével, a gazdag alapfelszerelést koronázó színes opciós listával, látványos és tágas karosszériájával, valamint a műfajban jól csengő névvel ütőképes ajánlatnak tűnik a C4 Picasso. A hatmillió forinttól kapható dízeles verzió jó ár-érték arányához a hétüléses mezőnyben arany középutat képviselő külméretek járulnak. A praktikum és a kivitelezési minőség terén mutatott apró hiányosságokat egyedi stílusjegyekkel és hamisítatlan francia ízléssel ellensúlyozza az autó, amely adottságai alapján méltónak bizonyulhat immár többszörösen is kiugró teljesítményre kötelező nevére.