Miért éppen a veteránautók?
Ez egy nagyon régi történet már. Amikor kicsi gyerek voltam, nem a Dörmögő Dömötör hozott lázba, hanem az autós-motoros szaklapok. Jöttem haza az iskolából, majd rohantam a postára, hogy megjött-e már az új szám. Ekkor harmadik vagy negyedik osztályos lehettem általános iskolában. Ezeknek az újságoknak a nagy része még a mai napig megtalálható a padlásunkon.
Nagyjából húsz éves lehettem, amikor ez a mánia elmúlt.
Tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt egy nap aztán megérkezett az életembe egy chopper motor, és a feleségemmel elmentünk Alsóörsre a Harley-Davidson találkozóra. Ott láttam meg egy Škoda Feliciat, amint az épp a strandon siklott végig. Felpattantam a motoromra és utánamentem. Gyakorlatilag ekkor tudtam meg, hogy létezett egyáltalán Felicia ebben a márkában. A kocsi gazdájával a mai napig tartom a kapcsolatot, próbáltam megvásárolni is tőle a gépcsodát, de mivel nem szeretett volna megválni tőle, más opció után kellett néznem. Ekkorra már ugyanis a feleségemmel eldöntöttük, hogy egy ilyen autó nekünk is kell.
Nyomozni kezdtünk az interneten egy Felicia után, míg egy nap ránk mosolygott a szerencse és Celldömölkön sikerült szert tenni erre a csodára. Sajnos egy szomorú esemény kapcsán került eladásra, az előző tulajdonosa elhunyt, el kellett adni a házát, garázsát és az abban parkoló autót is. Az a fiatalember, akitől megvettük, meg is siratta a járművet, ami ugyan műszakival nem rendelkezett, de üzemképes volt. Félt attól, hogy a kocsi nem megfelelő kezekbe kerül, de miután megtudta, hogy felújítom és megtartom, megnyugodott. Azóta is meglátogat alkalmanként és megnézi a járgányt.
Bármi történik, a Felicia mindig meglesz. Úgy gondolom, hogy amikor az ember 35-40 körüli lesz, kell valami hobbi. Ez valakinek a horgászás, valakinek a foci, nekem ez lett.

A Renault 4CV és kicsinyített mása. Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Hány veteránod volt az évek folyamán?
Nem túlzottan sok. Az 1961-es Feliciával kezdtük, aztán jött egy MG Midget, amit külföldről sikerült megszereznünk, muzeális minősítéssel.
Őket követte a legidősebb masina a garázsomban, egy 1955-ös Renault 4CV. Egy családi autót cseréltünk el erre a típusra. Azt gondolom, hogy remek üzletet kötöttem vele, hiszen ez a kisautó volt a franciák válasza a Volkswagen Bogárra, és borzasztóan kevés került belőle Magyarországra. Talán négy-öt darab van az országban, ebből mindössze kettő az, amely a muzeális „OT” minősítést is elérte.
A jelenlegi utolsó egy 1988-as Barkas. Amikor megszületett az unokám, a vejem kezdte el pedzegetni, hogy a gyermekülés egyik autóban sem fér el. Innen jött az ötlet, hogy venni kellene egy kisbuszt. Elsődlegesen Volkswagenben gondolkodtunk, végül egy hódmezővásárhelyi Barkas lett a győztes.
Ők négyen vannak. Tervben volt több is, de ennyit tudok jelenleg száraz, fedett térben tárolni.
Nem látom sok értelmét annak, hogy az ember felhalmoz egy adag roncsot, leponyvázza őket és ott hagyja. Én azt vallom, hogy egyet fejezzek be, legyen rajta műszaki, legyen rajta OT rendszám és ha még ezek után is úgy döntök, hogy nem elég, akkor kezdek el új autó után kutatni.

Honnan jött a Pázmándi Nosztalgiajármű Egyesület ötlete, aminek az elnöke vagy?
Amikor megvettük a Feliciát, bennünk volt az autózási vágy. Korhű ruhákat varratott az egész család ezekhez a veterános túrákhoz, és úgy jelentünk meg. Voltunk Győrben, Egerben, Zalaegerszegen, Pécsett, ahol már komoly múlttal rendelkező egyesületek működtek. Mindegyik ilyen csoportnál a fő tendencia a környékük bemutatása volt és sokszor olyan helyekre is bejutottunk, ahova normál esetben valószínűleg soha.
Egy nap aztán jött az ötlet, hogy a Velencei-tó környékén is rengeteg látnivaló van, elkezdtünk gondolkodni tehát egy saját egyesületben. Ugyan az Alba Regia Veteránjármű Egyesület létezett már ekkor, viszont náluk nem voltak ilyen jellegű túrázós programok.
Végül tizenhárom alapító taggal (mivel nem voltunk babonások) indultunk el, azóta pedig már több mint húszan vagyunk. Vannak tagjaink Etyekről, Székesfehérvárról, Budapestről, Pázmándról, Velencéről, Kápolnásnyékről, Verebről, de még külföldről is.

Általános iskolásként szeretett bele a veteránokba

Mi volt a legmesszebb, ahonnan valaki a túrára érkezett?
Nyaralni jött a Velencei-tóhoz egy család Belgiumból, akik miután tudomást szereztek az egyik túránkról, rögtön végigjárták velünk azt. Ezt követően aztán hazamentek.

Mennyire bámulnak meg titeket az utcán? Hogy viszonyul hozzátok az autós társadalom egy-egy felvonulás során?
Ez változó. Amikor ötven autóval megyünk, akkor előfordul pár ideges sofőr, de a legtöbben integetnek, villogtatnak nekünk.

Mintha egy múzeumban lennénk!

Hogy látod, inkább az idősebb korosztályból kerülnek ki a rajongóitok, akiknek valamilyen emlékük van ezekről a járművekről vagy a fiatalok is felfigyelnek rátok?
Megoszlik ez a dolog. Vannak olyanok, akiket családi emlékek vagy örökség köt egy veteránhoz, míg nagyon sok fiatal van, aki látja, hogy ez az egész egyfajta hagyományőrzés. Úgy látom, hogy egyre több a fiatal, ezt a túráink után készített statisztikáink is megerősítik, idén 14 ifjú volt velünk, akik családjaikat kísérték el és eltántorítani sem lehet őket ettől a világtól.
Kimondható, hogy az utánpótlás biztosított.

Ha bármilyen veterán közül választhatnál, mi lenne a favoritod?
A Fiat 500-as a maga kis egyszerűségével nagy szerelmem, és látok rá esélyt, hogy a jövőben lesz is egy olyanom. Emellett nagy álmom egy Citroen Traction, amim egyszer már majdnem volt. Ellenben egy Mercedes 170-et sem utasítanék el.

Csaba első veteránja, a Škoda Felicia

A garázsodban rengeteg veterán babakocsi és egyéb retro eszköz található. Mi az ő történetük?
Amikor a túráinkat szervezzük, mindig vannak olyanok, akik úgy csatlakoznak, hogy veterán járművük nincs. Egyik ilyen alkalommal egy pázmándi bácsi javasolta, hogy béreljünk egy buszt, hiszen arra felférne mindenki. Természetesen csakis egy veterán jöhetett szóba, így az első évben béreltünk egy 1955-ös faros Ikarust, aminek a sofőrje említette, hogy az Ikarus gyárban babakocsikat is gyártottak. Ez rögtön megragadta a fantáziámat és kutatni kezdtem utánuk az interneten. Kiderült, hogy a mátyásföldi gyárban körülbelül huszonötezer darab készült.
Egészen Jászszentandrásig kellett elautóznom életem első saját Ikarus babakocsijáért, amiről már akkor tudtam, hogy a jövőbeli unokámé lesz. Ma már nyolc-kilenc darab ilyen retro kocsim van, amiből három különböző Ikarus-típus.
Van itt még egy pedálos Moszkvics is, amit gyermekként nem engedhettünk meg magunknak a családommal, felnőttként viszont úgy gondoltam, hogy az unokámnak a babakocsi mellé ez is jár.

Az Ikarus babakocsi

Mi a célod ezzel a nem mindennapi gyűjteménnyel?
Volt egy nagyon rövid ideig tartó retro kiállításunk már itt helyben, azonban nagy álmom, hogy akár Székesfehérváron, akár a Velencei-tó környékén egy komoly helyiségben, hosszabb időintervallumban állíthassunk össze egy tárlatot az egyesület tagjainak tárgyaiból. Akadnak itt karos mérlegek, vasalók, mozsarak, kerékpárok, motorok, régi híradástechnikai eszközök, újságok, szóval nagyon komoly anyag állna rendelkezésünkre. Remélem, hogy sikerül partnert találni ehhez.

Mit tartogat a jövő a Pázmándi Nosztalgiajármű Egyesületnek?
Jövőre tíz évesek leszünk. 2019. július 13-án lesz a jubileumi túra, mely során a Velencei-tó környékén maradunk, tíz települést fogunk meglátogatni és mindenhol egy-egy játékos feladatot kell majd a versenyzőinknek megoldaniuk különböző autós-motoros témakörökben.
Emellett további kirándulásokat szeretnénk, minden évben megkerüljük a Balatont, évente van egy Pilis-, egy Bakony-, és egy Vértes-túra. Az a cél, hogy minél több időt tölthessenek el egymással az egyesületi tagok.

Ha valaki szeretne csatlakozni hozzátok, milyen kritériumoknak kell megfelelnie?
Nagyon szívesen várunk bárkit. Az sem feltétel, hogy legyen saját veteránautója, elég, ha kedveli a régi dolgokat.
Mindezek mellett pedig falusi turizmussal is foglalkozol.
Így van, a családunk tíz éve űzi ezt. 2008 augusztusában az első vendégek külföldiek voltak és helyi termékeket kerestek. Elmondtam nekik, hogy a faluban hol, kinél találják a különböző termékeket, ők pedig elmentek és bevásároltak, élményeiket pedig beleírták a vendégkönyvbe. Ezt az őket követő látogatók is olvasták, akik szinték kipróbálták ezeket. Rájöttünk, hogy van igény a helyi termékekre. Felmerült hát az ötlet, hogy gyűjtsük össze ezeket a termelőket a környékről és csináljunk egy egyesületet. Hat évvel ezelőtt így jött létre a Pázmándi Spájz Egyesület közel harminc termelővel és rendkívül jól működik.