Chevrolet Camaro/Pontiac Firebird (1981)
Az amerikai izomautók szerelmesei joggal sírják vissza a 60-as évek végét, hiszen a Chevrolet, a Ford és a Dodge pony carjai hatalmas lökettérfogatú és jóval 300 lóerő feletti V8-asokkal is elérhetőek voltak. Az olajválság azonban átírt mindent és jött egy igazi mélyrepülés, aminek a klasszikus muscle carok voltak az igazi elszenvedői. Így történhetett meg az, hogy az 1981-ben debütált, egyébként meglehetősen morcos külsejű harmadik generációs Chevy Camaro és Pontiac Firebird alapmodelljébe a GM Iron Duke blokkját építették. A 2,5 literes, négyhengeres motor 88 lóerőt produkált, ami azt jelentette, hogy a 0-100-as sprint közel 20 másodpercig tartott. A Camaróból 1982-ben mutatták be az európai piacra szánt Z28E változatot, melyben az 5,0 literes, V8-as 157 lóerőt tudott, míg a 2,8 literes, V6-os blokkot választóknak be kellett érniük 108 lóerővel.
Porsche 914 (1969)
A 914-es, vagy ahogyan sokan hívták, a VW-Porsche, 1969-ben érkezett. A 911-eshez képest teljesen új stílust hozott, s bár erősen megosztó volt, hét év alatt közel 120 ezer példány fogyott belőle. A bázisváltozat nem éppen Porschéhez méltó motort kapott, az 1,7 literes, boxer négyhengeres mindössze 81 lóerőt préselt ki magából. Érdekesség, hogy a Formula-1 történetének első safety carja egy 914-es volt (hathengeres erőforrással), amely az 1973-as Kanadai Nagydíjon debütált.
Opel GT1100 (1968)
Erhard Schnell egyik leginkább emlékezetes munkája az Opel GT, amelynek fennmaradt példányai igazi gyűjtői kincsek. Hiába utaltak bizonyos részletei a Chevrolet Corvette-re, a mindössze 4,1 méter hosszú modell alapváltozata a Kadett B-ből átemelt, 1,1 literes, 60 lóerős benzinmotort kapta, amivel 16,5 másodperc alatt gyorsult álló helyzetből 100 km/órás tempóra. Az Opel is érezte, hogy ez a motor nagyon nem illik a GT-be, így 1970 májusában be is szüntették az 1,1 literes verzió gyártását.
Ford Mustang (1973)
A Fordot is érzékenyen érintette az olajválság, de az amerikai gyártók közül ők reagáltak leggyorsabban a változásokra. Lee Iacocca iránymutatása szerint a 73-as Mustang nem csak kisebb külméretekkel rendelkezett, hanem olyan apró motort kapott, amely pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. A bázis Mustangot 2,3 literes, négyhengeres blokk hajtotta 98 lóerős teljesítménnyel, ami a korábbinál jóval szelídebb külsővel együtt azt jelentette, hogy a Mustang tulajdonképpen kivonult az izomautó szegmensből és inkább a kompaktabb japán gépek (pl. Datsun 240Z) alternatívája volt. A kínálatban ugyan volt 4,9 literes, V8-as változat, de 120 lóerőjével messze volt attól, hogy feltépje az aszfaltot.
Volkswagen SP2 (1972)
A VW brazil leányvállalata fejlesztette az SP2-es kupét, amelynek formájára nem lehetett panasz, látványosság tekintetében sok komoly sportautóval is felvette a versenyt. Az SP jelölés ugyan Sao Paolo-ra utalt, a közönség körében mégis Sem Potencia, vagyis “erőtlen” gúnynéven vált ismertté, ugyanis 1,7 literes, léghűtéses boxermotor hajtotta 75 lóerős csúcsteljesítménnyel. A 16 másodperces 0-100 km/órás gyorsulási adat ellenére a négy éves gyártási periódus alatt mintegy 11 ezer példányt értékesítettek belőle.
Pontiac Fiero (1984)
Az új C8-as Chevy Corvette előtt a General Motors utolsó középmotoros autója a Pontiac Fiero volt, mely 1984-ben jelent meg. Öt éves pályafutását megbízhatósági problémák és tűzesetek tették emlékezetessé és persze az, hogy sosem volt olyan erőforrása, ami méltó lett volna a középmotoros felépítéshez. A bázismodellt egy 2,5 literes, négyhengeres benzinmotor hajtotta 90 lóerővel, végsebessége pedig alig haladta meg a 160 km/órát. Így nem meglepő, hogy a Fierón sok átépítő kiélhette vágyait: a GM 4,9 literes small blockja, ha szűkösen is, de befért a motortérbe…
