Történetem hőse jóképű budapesti fiatalember, nős, technikus és a szülők jóvoltából egy meglett férfikorban levő Lada tulajdonosa.
Feleség, lakás, kocsi – mindezekhez nem valami sok kettőjük kistisztviselői fizetése. Ezért úgy döntöttek, hogy az ifjú férj állást változtat, és jelentkezik a Főtaxinál.
A döntést tett követte. Felvették és annak rendje-módja szerint beosztották garázsszolgálatra. Ám köztudottan kevés a sofőr. Így aztán egyik nap – meglepetésére – közölték vele, hogy másnap délután kocsira kerül.
Őszi, esős délután gördült ki abból a dél-budai garázsból, abból az utcából, amelynek nevét mindenki másképp ejti.

A Kosztolányi térnél egy olyan drosztba akart állni, ahol van néhány kolléga, akiktől egyet s mást megkérdezhet. Ám a sarkon egy határozott hölgy leintette, s már benn is ült mellette. S amikorra barátunk az övre figyelmeztette, már gyakorlottan be is kötötte magát, s mondta a címet: „Bokányi utca hét!”
Ifjú barátunk megdermedt. Pesten nőtt fel, de ennek az utcának a nevét még sohasem hallotta. Zavarában szinte dadogni kezdett: „Tisztelt asszonyom, engedje meg, hogy üdvözöljem, mint életem első utasát … s köszönöm, hogy engem választott, … de ön tudja, hogy hol van ez a Bokányi utca? …”
– Persze, hogy tudom, hetenként többször is odahajtok, de a Wartburgomat vizsgára készítik elő, gondoltam, egyszer én is nézelődhetek más kocsijában. De ha már így adódott … indítson, bal index. Külső sáv, jobbra kisív, kapcsoljon fel kettesből, húzzon belülre, de indexeljen … vigyázzon, a zebra után gödör van a sínek mellett…
És így tovább! Mire felocsúdott, már ott is voltak.
– Asszonyom – így az ifjú pilóta -, hadd köszönjem meg kézcsókkal…
– Jó, jó, de mondja, mit fizetek?
– Á…ö, mennyit is, izé… nem tudom!
– Hogyhogy?
– Elfelejtettem induláskor lecsapni az órát.
– Na maga is éhen hal majd itt, ahol egy valamire való legény degeszre keresi magát. Nézze, ez úgy egy ötvenes körül lehet, itt van három húszas, a tízes a magáé, viszlát…
– Kézcsóko…
Az első fuvar tehát „jattot” is hozott, de gurulót is. Gondolta beáll a November 7. téri drosztra, míg magához tér.
Ám a Népköztársaság útján elé ugrott az egyik „külker”-sarkon egy úr, aki láthatóan a járdán várakozó sötét bőrű társának fogta a kocsit. Pillanatok alatt a csomagtartóba került az idegen bőröndje, az utasok meg a hátsó ülésre.
– Kérem igyekezzék Ferihegyre, mert ha ez az üzlettársam lekési a gépet, a hét végére a nyakamon marad.
Barátunkba villámként hasított a rémület. Egyik rokona mesélte, hogy a múlt héten eltévedtek az Üllői úti „kerengőben”, s vendégük azóta se hiszi, hogy valóban kimentek eléje a reptérre.
– Tessék mondani, merre? – találta fel magát. E közben hoppá…lecsapni az órát.
– A következő kis keresztutcánál balra – és itt álljon meg. Itt egy százas meg egy ötvenes, és itt elbúcsúzom, itthon vagyok. Orüvoár möszjő Abdik, öruvoár ávek plezsir… – Szólt, s már be is csapta az ajtót.

Na, jól nézek ki, hol a fenében is vagyunk, hoppá, itt egy kolléga, villogás, stop!
– Te, öreg, merre menjek Ferihegyre?
– Menj a troli nyomán a Baross-hídig, azon át a Kőbányai útig, a vasúti hídnál a Gyömrői útra, az EVIG-nél a szervizútra, s onnan már magától kimegy a tragacs. Szia!
– Köszi…
Na, gyerünk hát!
Az utas mosolyog, „bel sziti Büdapeszt”…mondja, de elkomorul, s azt kérdi egymás után: parle vu franszé, dujuszpikingis, sprekenzidajcs? Barátunk egyik nyelvet sem ismervén az iskolában tanulton mosolyog vissza, hogy nyet, nyicsevo!
Az utas azonban nemzetközileg agresszív lesz. Sztopp, kiáltja és bal kézzel veri a saját mellét, passzport á otel.
– Paszport, haraso, dzsentlemen, bizniszmen – hízeleg a sofőrünk, de aztán rádöbben: a pasas a hotelben hagyta az útlevelét. Pedig már ráfutottak a Baross-hídra. Kak hotel? – kérdezi.
– Düná!
– Duna! Na vissza. Azt a…
A kedélyeskedésnek vége, mogorva hangulatban fröccsentgeti szét a forgalmat, tekereg a Duna Szálló körüli terelgetőben, a pasas ki, pár perc múlva, zöldruhás portás mellette:
– Kiskomám, azt mondja az utasod, hogy már kinn kellene lennie, majd mi kiszólunk, hogy viszed, sebaj, van még ötven perc az indulásig, igyekezz, de a bal féklámpád nem ég ám!
Már az Üllői úton járnak, amikor a visszapillantóban egy kék-fehér-kék követőt vesz észre.
– A féklámpám! Hát nem kiszúrták!
Nem! A klinikáknál letérnek mögüle, s végre feltűnik Ferihegy kettős tornya.
Beáll a lépcsőhöz, az óra 152-t mutat. Az utas azonban rá se ránt, marja a kofferját s rohan a lépcsőn, mint a meszes.
Ifjú sofőrünk nekilát a féklámpát megigazítani. Szerencsére csak kilazult, s már állna fel, amikor egy másik taxis szinte lesodorja a fejét a csomagtartójába hajigált bőröndökkel.
– Öreg, van öt olaszom, három a Dunába megy, kettő a Gellértbe, sok a cuccuk, hozzám beülnek négyen, hozzád egy, meg a cucc. Segíts! Az ülésedre is jut.

Végre nem kell az utcatáblákat lesni, csak a másik után hajtani. Csak ne száguldozna úgy. De csak ideértünk. A másik kocsiból kiszállnak mind. Három elegánsabb itt marad, egy átül hozzá a kirakott bőröndök helyére. A kolléga sugárzik, lilákat gyömöszöl a zsebébe, a visszajárót az elegánsak hanyagul elhárítják.
– Na koma, mehetsz a Gellértbe.
Két perc múltán ott is vannak, ő a lilákra gondolva cipeli a portáig a bőröndöket, az óra 98-at mutat. Az egyik utas elővesz egy százast – aztán elegánsan jelzi – a visszajárót elteheti. Na, szépen áll, amit ráfizetett kifele, megkapta jattban 2:2, azaz egál.
Amint ki akar kanyarodni, egy kisgyermekes fiatal pár állja el az útját. Jaj, már fél órája integetünk, házavatóra megyünk a kollégámhoz, valahol a Panoráma presszón túl építkeztek, Kosbor utca 6.
– Kosbor, az valami olyan, mint a kumisz, de hol lehet? Keresgélés a térképen. De mire a tétényi fennsíkra ér, koromsötét van és esik az eső. A helyiek is tanácstalanok, és 76-ot mutat az óra, mire odatalálnak. A kilépésnél a félcipőjébe felülről folyik a latyak, s az asszonyka félhangosan mondja, hogy – egy ötvenes gondoltam. A férj guberál, már 72-nél tart, aztán sóhajjal tesz rá még egy tízest. Érezhetően sajnálják egymást.

Fel a régi balatoni útra. Sehol senki, már a Nagyszőlős utcán járt, amikor egy bácsi két kosárral leinti.
– Hímző utca három – mondja -, valahol Békáskalászon van. Idáig hozott az agronómusunk, megyek a fiamékhoz.
– Békásmegyer, bácsi, de az még nincs a térképemen.
A bácsi szunyókál, így legalább menet közben ő is pihenhet. A békási drosztnál eligazítják, a bácsi felriad. Fillérre visszaveszi a pénzt, aztán ad egy húszast. Na, kezd ez menni Még ég a lámpája, amikor megnyitják az ajtót.
Egy korabeli ifjú hölgy csicsergi – klassz, hogy jöttél, nem kell kislattyogni az állomásig, száguldj velem a Kerék utcai sarokig.
Úristen, már megint egy isten háta mögötti ismeretlen utca, hát a Rákóczi útra senki nem megy?
– Ugyan, semmi majré, a Szentendrei útról nyílik, ott beállhatsz a Vörösvári úti állomásotokra.
Még bele sem melegedett  szövegelésbe, máris ott vannak. 18 forint. A lányka húszast ad, s megjegyzi, hogy „borravaló nekem járna, mert szórakoztattalak”.

A Vörösvári úton hetediknek áll be, s csak ott jut eszébe: évekig járt a Kerék utcába rokonokhoz. Igaz, a mostani lakótelepen ők sem igazodnának már el. Kis kasszát csinál: a gurulója elég rossz az első holtfuvar miatt – azzal viszont jó a jatt. Ha lecsapott órával megy, hogy fogyjon az üresjárat, rámegy az egész borravaló.
Szerencsére nem engedik gondolkodni, kiskatona ül be egy lánykával. „Vigyél a Délibe” – mondja, aztán egymásnak esnek, mintha ő ott sem ülne elöl. S egyik jó kis rövid fuvar a másikat követi, 26+20 forint, 42+20 forint, 64 forint, s a százasból nem kérnek vissza – egy 18 forint, a kettesért is tartja a néni a kezét, s egyszerre csak 11 óra lesz. A Petőfi-hídnál lecsapja a garázsmenet táblát, s percek múlva átadja a kocsit a garázsosoknak. Szinte hihetetlen, hogy tegnap még ő várta itt a beállókat. Mintha egy hónapja lett volna.
Jaj, felfordul a gyomrom az éhségtől, az uzsonnám ott van még érintetlenül a kesztyűtartóban.
Sziasztok, jó éjszakát. A végén meglett a guruló is, a norma is és maradt 190 forint. Jár itt busz egyáltalán? Mikorra jutok így ágyba? Hé, taxi, taxi!!

Lejegyezte: Sz.J.