Ahogy ott állt Lewis, Fernando és Felipe, no meg persze II. Albert herceg mellett a monacói díjkiosztón, miközben szólt az angol himnusz, Ron Dennis tekintete mindent elárult. Hunyorogva, ünnepélyes komolysággal fordult az örömmámorban úszó McLaren-es srácok felé, mosoly nélkül, mint aki nem látja, amit néz, mert valójában befelé figyel, mint a büszke apa, aki a fiai győzelme láttán néhány rövid pillanatra teljes valójában átérzi, hogy mégiscsak megérte az a rengeteg áldozat és erőfeszítés. Ron Dennis a zajosan tomboló, Monacóban mindig elviselhetetlen tömeg közepén is csendes magányban állt.

“A 10. körtől kezdve csak cirkáltunk; erőlködés nélküli győzelem volt ez, mindkét versenyzőnk csodálatos fegyelemről tett tanúbizonyságot” – mondta néhány perccel később immár mosolyogva. “Nem árulom el, milyen tempóra lettünk volna képesek valójában, de sokkal gyorsabbra, mint amilyet diktáltunk.”

Ez persze így, szó szerint nem volt egészen igaz. Nem mintha a McLaren nem lett volna valóban sokkal gyorsabb, mint a többiek, hanem azért, mert a Fernando és Lewis közötti presztízsharc mostanra túl ádázzá vált ahhoz, hogy bármelyikük is simán nyerni engedje a másikat. Ez soha nem volt nyilvánvalóbb, mint a verseny utolsó etapjában, abban a 24 körben, amelyben Lewis kíméletlenül hajszolta önmagát és csapattársát a cél felé. Muszáj volt megmutatnia, hogy ha a McLaren nem a hátvéd szerepét osztotta volna rá, képes lenne a győzelemre. Fernando pedig, akit az előző két futamon máris sokan leírtak, ennek az ellenkezőjét akarta bizonyítani. S ezúttal ő volt az erősebb: a legkisebb hiba nélkül rótta az bámulatosan gyors, 1’15-ös köröket, miközben Lewis néhány alkalommal ijesztően közeli ismeretségbe került a hírhedt monacói védőkorlátokkal, amikor tartani akarta vele a lépést. Fernando csatát nyert, és Lewis, aki ezen a pályán eddig soha – szó szerint soha: sem az F3 Euróban, sem a GP2-ben – nem szenvedett vereséget, elégedetlen volt a 2. hellyel. Mert egészen egyszerűen annyira jó, hogy már egy kétszeres világbajnok mellett is csak a győzelmet tartja elfogadhatónak.

Taktika tét nélkül

A sajátos Monacóban, ahol rendszerint nem érvényesülnek a más pályákon megszokott erőviszonyok (az előző öt alkalomból csak egyszer győzött itt az aktuális világbajnok), kezdettől fogva a McLaren volt a favorit. Fernando már csütörtökön is mindkét szabadedzésen megszerezte a vezetést, a nagy rivális Ferrari pedig sehol sem volt. Kimi Räikkönen délután ugyan felverekedte magát a 2. helyre, a formája nem tűnt igazán meggyőzőnek. Mások viszont, mint Giancarlo Fisichella a Renault-val, Nico Rosberg a Williamsszel, vagy Robert Kubica a BMW Sauberrel, veszélyesen gyorsak voltak, ezért úgy látszott, a Ferrari örülhet, ha sikerül eljutnia a dobogóig.

Persze, aki odafigyelt, már Barcelonában megtanulta, hogy a szabadedzések megtévesztők, mert az F2007 a versenytempó terén a legveszélyesebb. Ezúttal azonban tartósnak bizonyult a McLaren fölénye. Kimi már a Q2-ben kiütötte magát a küzdelemből, amikor eltalálta a korlátot az uszodánál, Felipe viszont szokás szerint a döntő utolsó pillanataiban rukkolt elő egy meglepően jó körrel, amellyel a 3. rajtkockába jutott. A stopper szerint csupán 62 ezredmásodperccel maradt le Lewistól, ám ez a különbség megtévesztően csekély volt, másnap ugyanis kiderült, hogy a Ferrarit 5 körrel kevesebbre tankolták meg, mint a McLarent.

Az a tény, hogy a Q3 bármelyik pillanatában eleredhetett volna az eső, a színfalak mögött lebilincselően izgalmas taktikai harcot eredményezett a csapatok között. A Ferrari például úgy kezelte a helyzetet, hogy a biztonság kedvéért a szokásosnál korábban hívta be a boxba új gumikért Felipét. A BMW magas üzemanyagszinttel, egy kerékcserére készülve küldte pályára Kubicát és Heidfeldet, ami a Q3-ban szokatlan. A McLaren pedig eleve új gumikon indította útnak versenyzőit. Mivel az eső végül éppúgy nem eredt el, ahogy a másnapi futamon sem, a BMW az ideálisnál hátrább került a rajtrácson, a McLaren módszere viszont bevált, Lewis ugyanis már a Q3 elején, még feltankolva futotta azt az 1’15,905″-es kört, amellyel bebiztosította magának a 2. helyet, s amit Fernando is csak a hajrában tudott túlszárnyalni, hogy elhódítsa a pole-t. A lázas taktikázásnak azonban végül nem volt jelentősége, hiszen a pálya végig száraz maradt, s a McLaren egyébként is fényévekkel a Ferrari (és a többiek) előtt járt.

Papírforma a köbön

Ez a versenyen vált végérvényesen egyértelművé, amikor Fernando azonnal meglépett a mezőnytől, esélyt sem hagyva az ellenfelek számára. Lewis tökéletesen játszotta azt a szerepet, amelyről néhány perccel a rajt előtt, egy televíziós interjúban burkoltan beszélt, azaz “tudta, mi a dolga”, és a rajtnál kapásból bevágott Felipe elé, hogy a McLaren megtarthassa az első két helyet. Massa ezután meglepően közel tudott maradni Hamiltonhoz úgy a 21-22. körig, mígnem Jarno Trulli és Anthony Davidson lekörözése közben még a két McLarennél is több időt veszített, majd a boxkiállások első fordulója során 13-ról 20 másodpercre nőtt a hátránya Alonsóhoz képest. Ráadásul a McLarenekkel ellentétben már a második etapra is az idén először Monacóban bevetett szuperlágy gumikat kapta meg, amelyekkel még korábbi önmagánál is lassúbb volt.

Fisichella derekasan tartotta magát a Massa mögötti légüres térben, Rosberg viszont beragadt Heidfeld mögé, aki egykiállásos, de viszonylag rövid első etapos taktikájával maga is alulmaradt csapattársával, Kubicával szemben. Az egyedüli küzdelem tehát a két McLaren között zajlott. Lewis eredetileg szintén csak egyszer tankolt volna, ám ahogy kisütött a nap, csapata menet közben megváltoztatta a taktikáját, s visszaállította őt a gyorsabbnak tartott kétstopos leosztásra. Mivel eredetileg 5 körrel hosszabb lett volna az első etapja, mint Fernandóé, Lewis úgy érezte, valós esélye van a győzelemre, ezért a verseny után csalódott volt, mert nem értette, miért csupán 3 körrel csapattársa után tankolt. Alonso készen állt a válasszal: “Az első etapom két körrel hosszabb lett a tervezettnél, mivel sikerült spórolnom a benzinnel” – mondta.

Ez végül kulcsfontosságúnak bizonyult. Miután az 54. körben, immár szuperlágy gumikon másodszor is kihajtott a boxutcából, Hamilton gyorsan utolérte Alonsót, előzésre azonban nem volt esélye – a küzdelem már korábban eldőlt. A kocka el volt vetve.

Újra a régi pirosban pompázik a Ferrari

A Ferrari a Monacói Nagydíjon visszatért klasszikus sötétpiros festéséhez, amellyel bő tíz évvel ezelőtt, 1996-ban szakított, hogy igazodjon a főszponzor Marlboro világosabb színvilágához. A márka megszállott rajongói akkor felháborodva fogadták a versenyautók kifakítását, ezért számukra mindenképpen jó hír, hogy a Ferrarik ismét az 1970-es és 80-as évek szenvedélyesebb, vérvörös árnyalatában pompáznak. Felipe Massa és Kimi Räikkönen csütörtökön, egy fotózás keretében mutatta be a régi-új festést, amelyhez tulajdonképpen két lépésben tért vissza a maranellói istálló, hiszen az utóbbi években fehérre mázolt vezetőszárnyakat már az előszezoni teszteken bepirosították.

Pünkösdi királyság

Aki rápillantott a szombat délelőtti szabadedzés eredménylistájára, azt hihette, a szeme káprázik, az 1. helyen ugyanis 1’36,612″-es köridővel a Spyker versenyzőjét, Adrian Sutilt tüntették fel. Tovább nőhetett zavara, ha megnézte a részidők listáját is, arról ugyanis az derült ki, hogy valójában a pálya mindhárom szektorában Tonio Liuzzi volt a leggyorsabb, sőt, a Toro Rosso pilótája a legjobb részeredményei alapján akár 1’31,741″-es kört is futhatott volna. Bármilyen talányosnak is tűnt, a rejtvény megfejtése egyszerű volt: mindössze annyi történt, hogy az edzésen sokáig zuhogott az eső, aztán a később felszáradó aszfalton percről percre javultak a pályaviszonyok, és Sutil volt az, aki az utolsó pillanatban autózott egy gyors kört. Közben néhányan, így Liuzzi is, kimerészkedtek a pályára intermediate gumikon, nekik azonban nem maradt idejük mért kört megtenni, ezért hiába diktáltak lendületesebb tempót Sutilnál, a részidejeiket a fel- és levezető körök során érték el. A Spyker ettől függetlenül ünnepelhetett, hiszen története során először végzett az élen egy szabadedzésen. Sutilhoz délután már nem volt kegyes az ég, az időmérőre ugyanis felszáradt a pálya, de a fiatal német az első etapban így is megelőzte a toyotás Ralf Schumachert.

Zavaros büntetés Coulthardnak

Habár az időmérő végén a monitorok a 16. helyen mutatták David Coulthardot, a Red Bull versenyzője végül a 13. rajtkockából vághatott neki a viadalnak. Coulthard eredetileg továbbjutott volna a kvalifikáció döntőjébe, azaz a Q3-ba, mivel azonban a Q2 végén durván feltartotta a mért körön haladó Heikki Kovalainent, a versenybíróság azonnal büntetést szabott ki rá. Úgy tűnt, törölték az időeredményeit, ám a sportfelügyelők utólag tisztázták az ítéletét, és – azon az alapon, hogy a második etapban kiesők közül ő volt a leggyorsabb, de két hellyel hátrább sorolják – a 13. helyre száműzték Coulthardot.  “Természetesen fogalmam sem volt, hogy (Kovalainen) mért körön van, különben lehúzódtam volna előle. A csapattól rádión kaptam egy üzenetet, amely nyilván nem a helyes információt tartalmazta” – szabadkozott a skót. Az eset egyrészt azért csalt gúnyos mosolyt a cinikus megfigyelők arcára, mert egy évvel ezelőtt hasonló körülmények között, Coulthard panaszára büntették meg Giancarlo Fisichellát, másrészt azért, mert általában éppen DC a feltartásokkal szembeni kemény fellépés legfőbb szószólója. A Renault-nál ugyanakkor nem találták viccesnek, hogy Coulthard az ítélet ellenére Kovalainen elől rajtolt, aki valószínűleg miatta nem jutott tovább az időmérő döntőjébe.