Mielőtt hozzákezdtem ehhez az íráshoz – újra meg újra rámeredtem a fényképekre: hátha a helyszín felidéz bennem valami olyasmit, ami egy autós szaklap olvasói számára is újat mondhat.
Hiába. Nekem a hírek Le Mans- i pálya nem jelent mást, mint egy portréfilm helyszínét, ami a véletlen és nem az autós szenvedély szüleménye. Azaz hogy: Jean Louis Trintignant-nal Rómában ismerkedtem meg, ahol Mastroiannival, Toganazzival és Gasmann-nal együtt forgatott. Rövid beszélgetés után sem volt nehéz rájönnöm, hogy Trintignant nemcsak mint színész szuggesztív egyéniség, de emberként, gondolkodóként sem akárki. Így született a portréfilm ötlete. Ám akármilyen szuggesztív alkat is legyen, a portréhoz nem ártott volna valami látványos háttér, valami filmesíthető szituáció. Mondtam is hősünknek, aki azt javasolta, menjünk át Le Mans-ba, ahol ő ekkor meg ekkor versenyez. Hozzátette: a legjobb, ha ugyanabban a szállodában lakunk, így több időt tölthetünk együtt. Ezúttal arra is megkért, hogy rendeljünk neki is szobát, lehetőleg közel a pályához.
Nyeltem egyet. De mielőtt még végigmondhattam volna a mondatot, hogy a te szállodád nem az én szállodám – Jean Louis úgy nézett rám, mintha másodállásban a magyar újságírók szállodakeretének előkalkulátora lenne:
– Azt hiszed, én csak négycsillagos hotelben tudok elképzelni egy hétvégét?
Nos, megismerkedésünk után egy hónap múlva, ahogy megbeszéltük, pontban déli 12 órakor kopogott a szobám ajtaján. Együtt indultunk a pálya felé. Tekintve, hogy megismerkedésünkig mit sem tudtam Trintignant autóversenyzői hobbijáról, gondoltam, jobb, ha azt is bevallom: egy Forma-1-es és egy Forma-2-es között sem tudok különbséget tenni. Beértünk a verseny szerelőkörzetének forgatagába. Rámutatok egy olyan Forma-3-féleségre.
Trintignant mosolyog:
– Nem, én nem ilyennel futok, jártam ezzel is, de jobban szeretem a túrakocsit. Különben a Ford Escort, amivel indulok, gyorsabb, mint ez a játékszer.
Egy lakókocsi előtt kopott karosszériájú Ford Escort, nyitott motorháztetővel, rajta a felirat Hernandez-Trintignant. Három férfi hajlok a motor fölé.
– Itt van végre az én kis versenyzőm – kiált fel egy bajuszos, fekete hajú szerelő. Ő a Ford tulajdonosa, egyben Trintignant váltótársa. Hernandez civilben autószerelő-mester. Marc és François a két segédje. És most együtt töltik a szabadságukat.
Nem sokat törődnek a kamerával. Jean Louis-val együtt azonnal belebonyolódnak a motor és a kanyarok rejtelmeibe. Én csupán annyit értettem meg beszédjükből, hogy a túrakocsik pályaversenyének leszünk szemtanúi. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy nem a híres 24 órás maratoni futamhoz asszisztálunk. Ez a verseny „csak” 4 órán át tart. A két selejtezőben hatvanan indulnak, harmincan kerülnek be a döntőbe.
Amikor végre szóhoz jutok, megkérdezem Hernandeztől: mi a véleménye Trintignant-ról, mint filmszínészről?
– Mondd csak meg – szólal meg „sztárunk” –, hogy amíg nem versenyeztünk együtt – észre sem vettél.
– Hát nem tagadom – nevet Hernandez. – Tudja Monsieur, én a mozira fütyülök. Most, hogy jobban megismertem a „pilótámat” – mert már 13 versenyt csináltunk együtt, – és túl azon, hogy van érzéke a volánhoz, egészen szimpatikus fickó – most már azért más szemmel látom a filmjeit is. A feleségem unszolt, hogy nézzem meg már végre az Egy férfi és egy nőt. Megnéztem. Oké. De azért, jobb szeretem Jean Louis-t, amikor gengsztert játszik. Ugye, ennyi elég. Mert ne haragudjon, fél óra múlva kezdődik az első előfutam.
Trintignant beöltözik. Az Egy férfi és egy nő hősének ezúttal a valódi versenyző színeit kell magára öltenie.
Közben megnézem az, azt hiszem, Rennernek, „rohanó”-nak nevezett versenytípusok felvonulását (én ezeket a „játékszereket” neveztem volna ki Forma-3-asoknak).
De nézzük a túrakocsikat. Mihók Barnával, az operatőrrel együtt a pálya széléről próbáljuk követni a 11-est. S már az első pillanattól kezdve tetőfokára hág bennünk az izgalom. Bevallom, nem is annyira az eredmény miatt. Az operatőr ugyanis gumitappancsok segítségével a kocsi hűtőjére ragasztotta, kötözte, tapasztotta és végül is Trintignant-ra, azaz sorsára bízta a kamerát. Mi lesz, ha a Ford és pilótája jól, de a felvevőgép kevésbé jól bírja az iramot, és egy kanyarban elröpül?
A film narrátorszövegében ezekről a percekről a következőt írtam: „Arra kérem a nézőt, hogy csak fél szemmel figyelje azt, amit lát, és nézze el, hogy a szöveg nincs szinkronban a képpel. Lelki szemeivel pedig képzelje el, hogy a pálya közepe táján valami más is történt. Mi ott, akkor alig 500 méter távolságra tőlünk, csak egy füstbe burkolt kocsi körvonalait láttuk. Rohantunk közelebb. Trintignant már kiszállt. Kocsija keresztben állt a pálya szélén, mellette egy másik Ford oldalára dőlve. A kamera megúszta, de optikája már nem Trintignant arcára, hanem elfordulva, az ég felé meredt. Trintignant arcán nem látszott semmi. A kamerán sem. Eddig a láthatatlan epizód.”
Trintignant kissé csapzottan, de sértetlenül áll a kocsi mellett.
– Senki nem tehet semmiről – mondja. – A motor felől valami durrogást hallottam, az olaj kifolyt a pályán. És keresztbe álltam… Ketten jöttek mögöttem, fékezés közben belecsúsztak az olajfoltba. A két kocsi összetört.
Hernandez és Marc a még füstölgő motor fölé hajolnak, Trintignant újra beül, folytatja. De, mint Hernandez megjegyezte, nem hiszi, hogy akár ma, akár a holnapi előfutamon bárki is behozhatná a balesettel vesztett perceket.
Az előfutam után a peches Trintignant-t kérdeztem: szereti-e a kockázatot?
– Nem, nem szeretem. Inkább csak azt a pontot szeretem, ameddig el lehet menni, akár túl messzire is, ez a szép.
– Tehát nem önmagában a sebesség az, amit szeret?
– Nem. Óránként 200 kilométerrel hajtani az egyenesben, azt bárki meg tudja csinálni, csak nyomni kell a gázpedált. De 80-nal venni a tűkanyart, az már talán valami, a probléma, illetve a dolog szépsége sokkal inkább az, hogyan lassítsak legkevésbé a kanyar előtt, méghozzá a lehető legkésőbben. A sebesség önmagában nem érdekel.
– De talán az autóverseny praktikus szempontból sem öncélú hiábavalóság – fordítja komolyra a szót. Segít abban, hogy Monsieur Akárki, az átlagember autója fejlődjön. A versenyeken kísérletezik ki például az új fékeket, amelyeket aztán beszerelnek Akárki Úr kocsijába. Az autósport persze sokba kerül. Legtöbben a nagy cégek jóvoltából versenyezhetnek, amelyek reklámcélra adják hozzá a pénzt. Hernandez és én viszont magunk fedezzük a költségeket. Ily módon függetlenek vagyunk, bár ez főleg Hernandez számára jelent nem kevés gondot.
– Így legalább nem unatkozunk – nevet közben Hernandez.
Este lett, mire megérkezett az új motor, amelyet a holnapi előfutamra, ma éjszaka René és Marc beszerelnek a Fordba.
Míg Madame Hernandez a lakókocsi konyhájában, gombás rántottát süt a tévésekkel dúsított „versenyistálló” tagjainak, a szerelőket faggatom Trintignant-ról. Megtudom, hogy a nagybácsi, François Trintignant, híres autóversenyző volt. Jean Louis tőle kapott kedvet, vagy 10 évvel ezelőtt.
Máig sem ismerem viszont, hogy Trintignant-nak szüksége volt-e valamiféle színészi erőpróbára ahhoz, hogy olyan közvetlen természetességgel üljön a szerelők között. Egy biztos, senki sem érezte feszélyezve magát. Arra a kérdésemre, hogy milyen emberi fogyatékosságot, hibát látnak Trintignant-ban, Marc megjegyezte:
– Forgalma sincs a motorról. Jean Louis, ugye igaz? – fordult Trintignant felé.
Trintignant széttárta a karját, René pedig közbeszült:
– Örülj neki. Emlékszel, mikor profikkal dolgozták, folyton közbeszóltak szerelés közben.
– Jó, jó, de azért tíz év alatt valamit megtanulhattál volna a mechanikából.
A harsogó nevetés után szeretnék átváltani az autómechanikáról az élet mechanizmusára. Vajon a technika, a sebesség, a versenyzés vonzereje hozza-e Trintignant-t ide, vagy valami más?
Ő is komolyabbra fordítja a szót:
– Mint a kettő. Egyrészről igaz, hogy a filmesek állandóan ugyanabban a körben forognak. Szinte azért csinálunk egy filmet, hogy a szakmának tessék. Nem törődünk eléggé a közönséggel. Tehát én nagyon örülök, hogy közelről megismerhettem egészen más szakmához tartozó embereket. Méghozzá bensőséges közelségből. Itt együtt élünk, azonosak a gondjaink, a szenvedélyünk, a csalódásaink. Ezen nagyon erős érzelmi szálak.
– De hát az alkotómunka örömét megtalálhatod a színészi környezetben is.
– Igen, szeretem a szakmámat. Nem tudnék nélküle élni. De mégis jó, hogy ez a munka itt, az autóversenyzés, valahogy megtisztul mindenfajta intellektualitástól. Nincs benne semmi divatoskodás. A film világában, ebből túl sok részünk van. Itt viszont a két kezével dolgozik az ember, és ezt szeretem. Sajnálom, hogy nem értek a technikához, ha értenék, még jobban érezném magam.
Másnap, szombat délelőtt volt, a második előfutam. Pénteki idejét tekintve – immár az új motorral ugyan –, de reménytelen helyzetben indult Trintignant. És a verseny kezdete előtt 6 perccel esni kezdett az eső. Nem került be a harminc közé. De a portréfilm, az ember megismerése szempontjából talán jobb is, hogy vesztett.
A verseny után Belthoise, a tavalyi francia túrabajnok, aki jó néhány évvel ezelőtt a Forma-1-esek között is a legjobb francia versenyző volt – csodálkozásomra odajött gratulálni. Majd immár hozzám fordulva, filmünk számára mondta:
– Tekintsen el attól, hogy hogy Jean Louis régi jó barátom. Pénteken füstölő motorral folytatta a versenyt. Ma reggel pedig a 60 indulóból 29-et hagyott maga mögött. A pénteki időhátránnyal terhelve. Ez profi teljesítmény. De hát csodál, a Le Mans-ban sincsenek.
Mondom Belthoise-nak, vegyük úgy, hogy ő a francia autóversenyzés „Trintignant”-ja, Jean Louis pedig a filmművészet Belthoise-a. Ilyen módon talán összehasonlíthatná kettejük teljesítményét.
– Hát, az az érzésem, Jean Louis jobb autóversenyző, mint amilyen színész én lennék.
Vasárnap reggel: a vigaszverseny. Jelen van a monte-carlói tv stábja is. Ők a kamerát nem a hűtőre szerelték, hanem odahegesztették a kocsi belsejébe, hogy Trintignant-on túl, a verseny menetét is láthassa a néző.
Hősünk a tévések kedvéért – nem törődve a sorsolással – utolsónak indult, hogy a kedves néző így jobban láthassa, ne csak őt, de az egész mezőnyt.
Ám nem láthatta sokáig.
Trintignant a harmincadik helyről – a másodikra küzdötte fel magát.
Szereti a kihívásokat, szereti kipróbálni önmagát.
Vasárnap délután az ő „maszek” Mazdáján indultunk vissza Párizsba.
Suhantunk a sztrádán. Itt ér véget a film is. Már nem kérdeztem többet, hisz a két nap alatt beszélt már mesterségbeli életéről, színészi, emberi kudarcairól, sikereiről. Politizáltunk is. De aztán kérdés nélkül szólt. Mintha csak magának mondaná… Idézem:
„Most az autópályák korában attól tartok, gyerekeink csak a sztrádák melletti tájakat ismerik majd meg. Az autóutak elszoktatják az embert attól, hogy igaziból megismerje az országot, a hazáját. Én a legjobban kis mellékutakra térve szeretek utazni, arra, ahol kevés a forgalom. Raliversenyeken is részt veszek. Különösen azokon, ahol egészen eldugott, néptelen kis utakat kell bejárni. A ralikon olyan tájakat ismerek meg, amelyeket különben sohasem látnék, amerre sohasem járnék. És ezt az autónak köszönhetem.”
Mihók Barna fevételei
