Az autóvezetés megnyugtatja az idegeket. Ezt a férjem mondta, amikor már három napja oktató nélkül hyilkolta a kocsinkat. A negyedik napon megengedte, hogy mellé üljek. Tényleg nyugodtan látszott. Szeme kidülledt, görcsösen markolta a kormánykereket és ilyeneket morgott: „Sárgára nagyívben balra…” „Jobbrafordulás öt kilométerrel.” „Főútvonal stop.” „Harmadrendű főútvonal családi stop.”
– Mi az, hogy családi stop? – kérdeztem.
– Az, hogy okosabb itt is megállni, hogy ki ne haljon a család…
Különben tényleg nyugodt volt. Valahányszor egy autóbusz süvített el mellettünk, kabátujját végighúzta az orra alatt jobbról balra. Valahányszor magasabb rendű útvonalra léptünk, sóhajtott és végighúzta kabátujját balról jobbra.
Az első heti vezetés alatt lefogyott öt kilót és kisebesedett az orra. Ugyanakkor makacsul állítja, hogy én, valahányszor kutya, macska, rollerező gyerek került elénk, fékező mozdulattal előrenyújtottam a lábamat. Erről nem tudok. Én csak azt vettem észre, hogy a gyomrom nehezebb, egyre inkább úgy érzem, mintha egy tégla volna venne. Pedig délben egy falatot se bírtam lenyelni…
Az autó olcsóvá teszi az életet. Így például megtakarítjuk a villamosköltséget, az autóbuszköltséget, színházban és moziban a ruhatári díjat mert az autós egyszerűen bennhagyja kabátját az autóban. Azonkívül rengeteg fontos riportot fogunk csinálni, elmegyünk olyan helyekre, ahová autó nélkül soha, eszünk ágába se jutott volna elmenni.
Valóban, hat hét alatt megtakarítottunk száz forint ára villamos- és autóbuszjegyet. A kocsi ezzel szemben mindössze 69 000 forint volt. Adó, biztosítás, rendszámtábla, benzin, olajcsere, mégegyszer olajcsere, sőt harmadszor is olajcsere, villogó átkötése, védő az antennához, lakat a csomagtartóra, Budapest térképe, hazánk térképe, egy liter petróleum, mert belementünk egy kátrány-tócsába és le kellett mosni… no, hagyjuk. Ezen a pénzen a dédunokám dédunokájának is előre válthatnánk az ötvenéves villamosbérletet…
Viszont ami igaz, az igaz, Fontos és lényeges riportutakra is eljutottunk. Például: nagynéni szállítása Délivasút pályaudvarra csomaggal. Barátunkért kimenni Kispestre. Másik barátunkért Óbudára. Harmadik hazavinni Csepelre. Csak úgy több órás csalinkázás Budapest környékén, mivelhogy autónk van. A javításra leadott cipő hazahozatala és egy liter tej beszerzése autóval. (A szomszéd utcából.)
Az autó növeli az ember műszaki tudását és kulturális színvonalát. Így például első nagyobb vidéki utunkon férjuram elegánsan megmérte az olajszintet (nem vak, van egy jó vegyszerünk, kijön az olaj a zakóból), kicsit kifröccsent a gőzölgő hűtővíz… (három-négy nap alatt gyógyuló sebek), majd megmérte a kerekek légnyomását. A megpiszkált szelep azonnal engedni kezdett a jobb elsőn. „Cserélni kell” – mondta elsápadva. „Fel kell tenni a pótkereket.” „És?” „És… azt hiszem, nem tudom…) „Miért, hát mit tudsz csinálnia kocsival?” „Vezetni, más semmit.” „A tanfolyamon nem tanultál műszakit?” „De – mondta bánatosan, – de az egészből csak annyit jegyeztem meg, hogy – nincs benne ló, úgy látszik valami mástól megy. A többit nem értem.”
Ami viszont kulturális színvonalunkat illeti: országúton állandóan hallgatjuk világvevő rádiónkon a – Szívküldit és a slágereket Bécsből. Baráti körünkkel pedig – akikkel eddig művészetről, filozófiáról, irodalomról, világpolitikáról, jogi problémákról és természettudományokról vitatkoztunk – most ilyen beszélgetéseket folytatunk:
„Krapancsák úr (ez t.i. az autónk) direktben viszi a Bimbó utat.” „Megyek a kecskeméti országúton, balról bevág egy részeg biciklis, jobbról felhajtanak egy csomó tehenet, erre benyomom a Samuka fékjét…” „Pannika oldalát lehúzta egy hülye, mert persze százzal kell neki előzni teherautókat kanyarban…” „Jön utánam a rendőr, azt kérdi, uram, hánnyal kell menni az Alagútban?”
Hallgatom, hallgatom a magasröptű vitát, megalázva és kirekesztve mindebből, mert én pápaszemes vagyok, szemtengelyferdüléssel, rövidlátón pislogok a világba, szórul-szóra tudom a KRESZ-t, de nem tudok észrevenni egy bekanyarodó tizenöttonnás teherautót, pótkocsis Ikarus-buszt, vagy egyéb apróbb tárgyat… Én most már örökkön örökké csak mitfárer leszek, aki legfeljebb a rádiót kezelheti és a port törölheti a csomagtartóról…
De azért nem adnám Krapancsák urat a fél világért sem.
Az első betétlap
Megtörtént a tragédia, a szégyen. Krapancsák úr (az autónk) elvesztette tiszta multját. A tizedik ezer kilométer futása közben, egy csillagos nyári éjszakán, pontosabban augusztus hatodikán, szombaton este kilenckor, a Rómaiparton elvesztette első betétlapját.
Baráti társasággal jöttünk, Pista barátunk Wartburgja mögöttünk, mi gyanútlanul és szabályosan hajtottunk Pünkösdfürdő felől a Béka strand irányába, az igen rosszul világított úton. Az úttesten tréningruhás üdülők százai sétáltak, ennek megfelelően Krapancsák úr tíz-tizenöt kilométeres óránkénti világrekorddal gurult és tompítottfényű reflektorral időnként egyet-kettőt villogott. Néhány hős huligán zsebretett kézzel várta be mindig, amíg a kocsi odaér. Ez egyébként a legújabb pesti divat: hadd lássa a vele sétáló kislány, hogy nem akármilyen férfi ő. Meg mer állni még egy Moszkvics orra előtt is, pláne, ha az idejében fékez… Így szórakoztunk néhányszáz métert, miközben én kihajolva élénk vitába keveredtem néhány járókelővel, kérvén, hogy a nagyobb biztonság okából, használják inkább a járdát, amire többen közölték, hogy mivel törődjek inkább – stb. stb…
Így kocogtunk egészen a Béke strandig, ahol Pista barátunk megunta a totojázást, megelőzött minket és bekanyarodott jobbra, nekünk pedig a sarkon álló fehérkabátos közlekedési rendőr intett, hogy álljunk meg.
– Igazoltatás, – mondta férjem derűsen, és előszedte az iratokat. – Kell is ilyenkor szombat este, a sok piás…
– Kérem a vezetői igazolványt – mondta a rendőr bácsi.
– Tessék.
– Ön biluxozott a szembejövő autókra.
– Nem a szembejövő autókra – mondta meghökkenve a férjem. – Villogtattam, mert tele volt az út sétálókkal.
– Feljelentem.
Négyen ültünk a kocsiban, mind a négyen eltátottuk a szánkat.
– Kérem, – mondta uram, parancsolóm és gépkocsivezetőm falfehéren és szelíden , – az út rosszul volt világítva… én meg azon gondolkoztam, hogy kevés is a villogtatás, állandóan be kéne kapcsolni a tompítottat.
– Ezt majd elmeséli a bíróságon.
(Jóságos ég! És én még azt hittem, hogy azért szól ránk a rendőr, mert nem eléggé világítottunk!!!)
Férjem bölcs volt, ő elhallgatott. Én nem.
– Kérem, elvtárs, ha kürtölni tilos, villogtatni tilos, akkor mit csináljon az ember, hogy ne gázolja agyon a sétálókat?
– Álljon meg.
Több kérdés nem lévén, szótlanul és egy betétlappal szegényebben folytattuk utunkat.
Otthon persze nekiestünk a KRESZ-nek. Szabály, szabály, szabály. Villogtatási tilalom nincs sehol. Sőt. Kötelező. Az 50. paragrafus 3 (f) pontja világosan kimondja, hogy: „Lakott területen a lefelé vetített, vagy a tompított fényű fényszórónak… többszöri felvillantásával k e l l jelzést adni.” Nem „szabad”, nem „lehet”, hanem „k e l l”. Az úttesten sétáló szerelmespárok miatt pedig az autónak egyáltalán nem kell megállni, ellenben a KRESZ 61. paragrafusának második bekezdése szórul szóra azt írja elő: „Tilos a gyalogjáróknak a járdán és az úttesten csoportban álldogálni, vagy a közlekedést bármilyen módon akadályozni.” Nem is szólva az első bekezdésről, amely világosan elrendeli, hogy a gyalogjárók olyan útvonalon, amelyen járda van, kizárólag a járdán közlekedhetnek…
Felhívtuk telefonon Pista barátunkat is, aki először azt hitte, hogy csak ugratjuk. Ő is látta, hogy mi megállunk és nem megyünk utána, de azt hitte, bementünk az eszpresszóba, feketét inni. „Ha bírság jön, fellebbezzetek… ha tárgyalás volna belőle, irassatok fel tanúnak.”
– No, ne lógasd az orrodat, – mondtam férjemnek, aki még ezekután is szótlanul és gondterhelten olvasta a KRESZ-t.
– Gyere már vacsorázni, ne bolondozz, – nógattam. Tudom, hogy az volt a vágyad, hogy „egy millió kilométert kihágás nélkül”, de hét nem megy Mondjuk, hogy van egy olyan újabb szabály, hogy nem szabad üdülőhelyen villogtatni, vagy mit tudom én, és hibázták, és ezért kell fizetni húsz forintot, hát akkor sincs vége a világnak. Fontos, hogy úgy mentél, ahogy jónak és biztonságosnak találtad, és ha én választhatnék aközött, hogy tilos helyen dudálok, vagy villogtatok, de nem veszélyeztetek emberéletet, hát akkor inkább vállalom a büntetést, mint a balesetet…
Ilyen okosakat mondtam, és a férjem még mindig nem vidult fel.
– No, igazán, gyere már vacsorázni. Nézd, előfordulhat olyan eset is, hogy tényleg hibát követsz el. Legyünk tárgyilagosak: száz elvett betétlapnál kilencvenszer mégis csak a rendőrnek van igaza… A Moszkvicsnak erős a tompítottja is, lehet, hogy fényszórónak nézte… Vagy gondolja arra, hogy mennyivel rosszabbul éreznéd most magad, ha tényleg szabálytalankodtál volna. És az is megesik. Elnéz az ember egy lámpát, vagy tilos jelzést, vagy egyirányú utcában tévedésből a jobb oldalon áll meg… vagy… lakott területen előz és ötven kilométeres sebesség fölé szalad…
Kihűlt a vacsora, férjuram sápadtan és mogorván nézett maga elé.
– Látod – mondtam dühösen –, és isten bizony ezért nem fogok soha volán mellé ülni… hát kell ez… egy vacak betétlap miatt…
– Nem arról van szó, – mondta végül.
– Hanem?
– A rendőr elvtársnak volt igaza. Én tartoztam egy betétlappal.
– ????? Hát most olvastuk végig a fényjelzésekre vonatkozó öt oldalt, a…
– Nem most… ez a sors volt… igen… én éreztem… ennek el kellett jönnie.
– Nem értem.
– Nem mertem neked elmesélni… vizsga után… második nap a volánnál… át akartam menni a Délivasút előtt… ott a Krisztinában… Tudod, milyen bonyolult… az a rengeteg sok sín, jobbra, balra… és nem ismertem ki magamat… és annyi mindenre kellett figyelnem… villamosok rohantak, buszok jöttek, jelzések mindenfelé… folyt rólam a veríték, és képzeld, egyszerre csak észre vettem, hogy egy kis utcában vagyok… de rossz oldalon… valami járdasziget is volt a sarkon…
– És?
– És körülnéztem… sehol semmi… se villamos… se autó… se rendőr… gyorsan átmentem a helyemre… és úgy éreztem, hogy most oda kellene menni a legközelebbi közlekedési rendőrhöz és átadni egy betétlapot… és azóta vártam… és most a sors…
– Értem. Szóval nem akarsz tiltakozni az elvett betétlap miatt?
– Nem.
– Ha kijön a bírság, nem fellebbezel.
– Nem.
Ebben maradtunk. Fizetünk. Így mulat a magyar autós.
Fehér Klára
(Endrődi István rajza)
